Purhab
Eljött az ideje, hogy végre szigeteljük az asztalom melletti ablakot is, ahol a redőny mellett süvít be a fagy. (Most éppen nincs fagy, de lényeg a lényeg.) Ezt (zöld) purhabbal lehet megcsinálni, mint azt már tavaly teszteltük a másik ablakon. Igaz, akkor leszakadt a redőny, de gondoltuk, hátha most kegyesebb lesz a sors.
Nem.
Tomi kezére ugyanis visszacsorgott az első adag hab, amit feltolt a frissen kábelcsatornába vezetett gurtni mellé. Mindkét kezére. Így a késő délelőtti és a teljes délutáni programot az képezte, hogy Tomi ült a kád szélén, és igyekezett az egyik ragacsos kezével leszedni a ragacsot a másik ragacsos kezéről. Mellékesen a kutya közben nyilván belelépett ebbe a purhabba, sőt valahonnan a fél fülére is szerzett egy emberes adagot. Vagy elmondhatjuk innentől fogva, hogy a kutyánk zöldfülű, vagy le kell vágni a fülét. Ez utóbbi kicsit talán drasztikus lenne és kevéssé humánus. A lábáról ollóval le lehetett vágni, mert a cucc nagy része megült a talppárnái közül kilógó szőrszálak között. Eleinte mondjuk azt hittem, le is tudom húzni róla, de aztán a kutya nagyon illedelmes és halk sírással tudatta, hogy jobb lenne, ha nem erőltetnénk ezt a megoldást. Szóval inkább jött az olló.
Tehát Tomi ott üldögélt a kád szélén, közben azon gondolkodtunk, hogyan szedjük le a rohamosan keményedő habot. A körömlakklemosóm acetonmentes, így nyilván semmit nem ért. Kért kést, aminek a hátuljával majd lekaparja. Vittem neki egyet.
- De ne olyat, amivel eszünk!
- És szerinted melyik késünkkel nem eszünk?
- Inkább egy olyat hozz, amit ültetéshez használunk!
- Mi nem használunk kést az ültetéshez.
- Azzal szoktak lyukat vájni a növénynek.
- Én azt a kezemmel szoktam.
A kés egyébként sem segített. Próbáltam a viszonylag durva szemcséjű bőrradíromat is, hátha, de nem, az sem.
Ekkor felvetettem, hogy ne szedjük le ezt az izét, hanem keressen meg egy producert vagy esetleg egy rendezőt Hollywoodban, javasolja neki, hogy készítsék el a Shrek élőszereplős változatát, és azzal a lendülettel jelentkezzen Shrek szerepére, mondván, a jelmez egy része már el is készült.
Nem támogatta az ötletet, de közben rájött, hogy a hígító segítene. Így aztán felkerekedtem, és bár sehol nem árulnak a környék vegyszert árusító üzleteiben hígítót, legalább acetont találtam. Az sem volt jó semmire. Ekkor átnyújtottam egy helyes kis ajándékdobozt, amit fájdalomdíjul vettem, vagy mondhatjuk, hogy jutalmul, mert olyan jól tűrte a megpróbáltatásokat (én egy 10 perc után agybajt kaptam volna, és így sem jártam messze tőle, hogy nem az én kezem lett trutyis), de aztán felfedeztem az alján a feliratot, miszerint a benne található csoki alkoholos, azt meg Tomi nem eszi meg.
Mikor teljesen rászáradt ez az izé, bevetette a csiszolót is, de ez sem hozott eredményt. Ekkor a már nem ragacsos egyik kezével próbálta leszedni a trutyit a nem ragacsos másik kezéről, és sikerrel járt, csak lassan haladt a projekt. Mivel már indulnia kellett matekot tanítani, megkérdezte, hogyan indokolja majd meg a kinézetét a tanítvány és családja előtt.
- Mondjam, hogy marslakó vagyok?
- Ez jó ötlet. Mondd, hogy most jöttél a Marsról, és még nem alakultál át teljesen emberré. Vagy azt, hogy nemsokára mész vissza a Marsra, és már elkezdted az átalakulást. Vagy azt, hogy odafelé egy hatalmasat tüsszentettél.
Ez utóbbinál nagyon csúnyán nézett, pedig ez tipikus Tomi-poén, ki érti ezt.
Végül enyhén zöld kézzel indult útjára, és beletörődött a sorsába, miután a neten mindenhol azt írták, hogy a megkötött purhabnak nincs oldószere. Azért remélem, este le tudjuk kapirgálni a maradékot, vagy legrosszabb esetben lekopik.
A gurtni mellé tuszkolt purhab is megkötött, bár lényegesen lassabban, mint a Tomi kezére ömlött adag, így már nem süvít be a fagy az asztalom mellett az ablakon.
Nem.
Tomi kezére ugyanis visszacsorgott az első adag hab, amit feltolt a frissen kábelcsatornába vezetett gurtni mellé. Mindkét kezére. Így a késő délelőtti és a teljes délutáni programot az képezte, hogy Tomi ült a kád szélén, és igyekezett az egyik ragacsos kezével leszedni a ragacsot a másik ragacsos kezéről. Mellékesen a kutya közben nyilván belelépett ebbe a purhabba, sőt valahonnan a fél fülére is szerzett egy emberes adagot. Vagy elmondhatjuk innentől fogva, hogy a kutyánk zöldfülű, vagy le kell vágni a fülét. Ez utóbbi kicsit talán drasztikus lenne és kevéssé humánus. A lábáról ollóval le lehetett vágni, mert a cucc nagy része megült a talppárnái közül kilógó szőrszálak között. Eleinte mondjuk azt hittem, le is tudom húzni róla, de aztán a kutya nagyon illedelmes és halk sírással tudatta, hogy jobb lenne, ha nem erőltetnénk ezt a megoldást. Szóval inkább jött az olló.
Tehát Tomi ott üldögélt a kád szélén, közben azon gondolkodtunk, hogyan szedjük le a rohamosan keményedő habot. A körömlakklemosóm acetonmentes, így nyilván semmit nem ért. Kért kést, aminek a hátuljával majd lekaparja. Vittem neki egyet.
- De ne olyat, amivel eszünk!
- És szerinted melyik késünkkel nem eszünk?
- Inkább egy olyat hozz, amit ültetéshez használunk!
- Mi nem használunk kést az ültetéshez.
- Azzal szoktak lyukat vájni a növénynek.
- Én azt a kezemmel szoktam.
A kés egyébként sem segített. Próbáltam a viszonylag durva szemcséjű bőrradíromat is, hátha, de nem, az sem.
Ekkor felvetettem, hogy ne szedjük le ezt az izét, hanem keressen meg egy producert vagy esetleg egy rendezőt Hollywoodban, javasolja neki, hogy készítsék el a Shrek élőszereplős változatát, és azzal a lendülettel jelentkezzen Shrek szerepére, mondván, a jelmez egy része már el is készült.
Nem támogatta az ötletet, de közben rájött, hogy a hígító segítene. Így aztán felkerekedtem, és bár sehol nem árulnak a környék vegyszert árusító üzleteiben hígítót, legalább acetont találtam. Az sem volt jó semmire. Ekkor átnyújtottam egy helyes kis ajándékdobozt, amit fájdalomdíjul vettem, vagy mondhatjuk, hogy jutalmul, mert olyan jól tűrte a megpróbáltatásokat (én egy 10 perc után agybajt kaptam volna, és így sem jártam messze tőle, hogy nem az én kezem lett trutyis), de aztán felfedeztem az alján a feliratot, miszerint a benne található csoki alkoholos, azt meg Tomi nem eszi meg.
Mikor teljesen rászáradt ez az izé, bevetette a csiszolót is, de ez sem hozott eredményt. Ekkor a már nem ragacsos egyik kezével próbálta leszedni a trutyit a nem ragacsos másik kezéről, és sikerrel járt, csak lassan haladt a projekt. Mivel már indulnia kellett matekot tanítani, megkérdezte, hogyan indokolja majd meg a kinézetét a tanítvány és családja előtt.
- Mondjam, hogy marslakó vagyok?
- Ez jó ötlet. Mondd, hogy most jöttél a Marsról, és még nem alakultál át teljesen emberré. Vagy azt, hogy nemsokára mész vissza a Marsra, és már elkezdted az átalakulást. Vagy azt, hogy odafelé egy hatalmasat tüsszentettél.
Ez utóbbinál nagyon csúnyán nézett, pedig ez tipikus Tomi-poén, ki érti ezt.
Végül enyhén zöld kézzel indult útjára, és beletörődött a sorsába, miután a neten mindenhol azt írták, hogy a megkötött purhabnak nincs oldószere. Azért remélem, este le tudjuk kapirgálni a maradékot, vagy legrosszabb esetben lekopik.
A gurtni mellé tuszkolt purhab is megkötött, bár lényegesen lassabban, mint a Tomi kezére ömlött adag, így már nem süvít be a fagy az asztalom mellett az ablakon.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése