Stieg Larsson: The Girl with the Dragon Tattoo

Avagy A tetovált lány. Ez a Millennium-trilógia első kötete, ami az író halála után jelent meg.

Adott egy újságíró, gúnynevén Kalle Blomkvist (akiről sosem tudom meg, pontosan ki is, ha rá nem guglizok: Astrid Lindgren tinidetektívje), aki hogy, hogy nem, megbízást kap Svédország egykori legnagyobb vállalatvezetőjétől, hogy nyomozza ki, mi történt az illető egyik rokonával, amikor eltűnt egy olyan szigetről, ahonnan nem lehetett kijutni. Egy a bökkenő: az egész 37 éve történt. Ösztönzésként az öregúr rengeteg pénzt tud felajánlani, plusz egy infót, ami életmentő lenne az újságírónak. Adott egy tetovált lány is, aki kicsit antiszoc, kicsit különc, viszont vérprofi hacker. Éppen a saját kis életének súlyos problémáit igyekszik megoldani, amikor is az élet Blomkvist mellé sodorja nyomozótársnak. Rengeteg belefeccölt pénz és energia után végül megoldódik a rejtély, megoldódik Blomkvist élete is, csak a tetovált lány számára nincs happy end. Na, majd a következő kötetben. Vagy az utolsóban.

Maga a rejtély érdekes volt, abszolút Gaston Leroux művét, A sárga szoba titkát idézte számomra, és azt a könyvet nagyon szerettem - el is határoztam, hogy majd egyszer, amikor időm lesz rá, újraolvasom, aztán újra megnézem a belőle készült filmet is. A nyomozás nagyon izgalmas volt, többször rendesen felpörgött a szívem, ahogy filmek izgalmas jeleneteinél szokott, ami egyértelműen az írót dicséri. A rejtély magyarázata viszont nekem csalódás volt, gagyinak éreztem. Mármint az volt csalódás, ami történt, hanem az, ahogy megmagyarázták, hogy miért és miért pont akkor történt, amikor.

Mindemellett az egész történetben végig nevelő szándékot éreztem. Nyilván sejtet valamit, hogy az eredeti cím Férfiak, akik utálják a nőket, meg a fejezetcímek alatt elhelyezett idézetek is utalnak valamire, és nem is ezzel van az a gond. Igen, nagyon rossz dolog, hogy férfiak nőket bántalmaznak. Igen, nagyon rossz dolog, hogy máig vannak nácik, akik képesek az alapján megítélni egy embert, hogy az milyen származású családba született. Egy percig sem vitatom, hogy ezeknek a dolgoknak nem kéne lenniük. Mégis direktnek és szájbarágósnak érzem az ellenkampányt. Néha teljes bekezdéseket szentelt az író a két jelenség elleni beszédeknek, és ez egy idő után már nagyon zavart, hiába értek egyet azzal, amit mond. A kevesebb több lett volna. A befejezés viszont nekem tetszett, míg mások gagyinak érzik, szerintem nem kellett ide nyálas happy end.

A fordítás tök jó volt, összesen kétféle nyelvtani hibát véltem felfedezni, amiből az egyik egyszer fordult elő, gondolom, figyelmetlenségből, a másik viszont konzekvensen minden adandó alkalommal megjelent, ezért magamba is szálltam, nem én tudom-e rosszul, és csak az lett a konklúzió, hogy szerintem a fordító túlhasználja a Past Perfectet. Eleinte azt hittem egyébként, hogy svéd a pasi, nagyon meg is voltam hatva, milyen magas szinten fogalmaz angolul, aztán ráengedtem egy guglit a nevére, és azonnal kiderült, hogy ez egyfajta írói álnév nála, egyébként amerikai, hihi :)

A kötet végén olvasható a második kötet első két fejezete, és nem pontosan értem, miért nem csak az elsőt tették be. Az nagyon izgalmas, és elég nagy csattanó az utolsó sora, míg a másodiknál már nagyon szenvedtem, főleg akkor, amikor Grenada szigetének történelmét ismerhettem meg egy hosszú bekezdésben. Persze lehet, hogy csak az volt a baj, hogy negyed 3 volt, és már nagyon régen aludnom kellett volna. Kíváncsi leszek a második kötetre, és kicsit irigy vagyok a tetovált lányra, amiért vagy két hónapot nyaralással tölt egzotikus helyeken csak a második fejezet tanúsága szerint. Mázlista.

Az első kötet összességében tetszett, de az erőltetett nevelés és a lapos magyarázat miatt nem kap öt pontot, csak négy és felet.