Love Actually
Az egész karácsonyi időszakban, tehát advent elejétől máig, egyetlen karácsonyi filmet sem láttam idén. Végül sikerült rávenni Tomit, hogy nézze meg velem ezt, mert sokaktól hallottam, hogy minden idők legjobb karácsonyi filmje, és különben is megkapta tőlem a harmadik évfordulónkra, csak azóta sem nézte meg.
Nos. A film tulajdonképpen majdnem végig tetszett, és nagyon sajnáltam Liam Neesont, amiért átélhette a magánéletében is, milyen a felesége koporsóját cipelni. Jó történeteket találtak ki, jó színészeket válogattak össze, bár Keira Knightleyt nyugodtan ki lehetett volna hagyni, szerencsétlennek összesen egy arckifejezése van, aztán abból gazdálkodik minden jelenetében. A legellenszenvesebb szereplő a titkárnő, egy igazi rosszindulatú liba. Kedvenc szereplőm nem lett. Szóval tetszett a film, egészen a végkifejletig. De ettől a hamisítatlan amerikai happy endtől, ahol együtt vonul az egész város, mert az egyik étterem egyik pincérnőjének kezét meg akarja kérni egy angol, hát ettől én hányok. A kisfiú miatt is majdnem sírtam, hogy szegény nyomikám, pont egy jóval idősebb kiscsaj kéne a kis hétéves szívének, milyen szomorú már ez, erre kiderül, hogy a kiscsaj nem is annyival idősebb, viszont ő is szerelmes a kisfiúba, nyilván, egyébként meg nyilván kiviszi apuka az ő kicsi fiát a reptérre csajozni, brr. Nem volt szimpatikus, hogy a miniszterelnökre a repülőtéren ráveti magát a barátnője, mert viselkedjen már. Azt meg nem tudtam eldönteni, hogy Alan Rickman, alias Piton professzor karaktere akkor most a feleségével maradt, vagy csak látogatóba ugrott haza a rendkívül ellenszenves titkárnője mellől, akivel mondjuk összeköltöztek Amerikában, vagy ilyesmi.
Szóval a film a vége előtt fél órával kezdett el nem tetszeni, és sajnos ez maradt az az érzés a végén, hogy ez nem jó film. Nekem nem lett a kedvenc karácsonyi filmem, és valószínűleg ezek után sem fogok a tévé elé cövekelődni, ha valahol adják. De legalább ezt is láttuk végre, így két és fél év után.
Nos. A film tulajdonképpen majdnem végig tetszett, és nagyon sajnáltam Liam Neesont, amiért átélhette a magánéletében is, milyen a felesége koporsóját cipelni. Jó történeteket találtak ki, jó színészeket válogattak össze, bár Keira Knightleyt nyugodtan ki lehetett volna hagyni, szerencsétlennek összesen egy arckifejezése van, aztán abból gazdálkodik minden jelenetében. A legellenszenvesebb szereplő a titkárnő, egy igazi rosszindulatú liba. Kedvenc szereplőm nem lett. Szóval tetszett a film, egészen a végkifejletig. De ettől a hamisítatlan amerikai happy endtől, ahol együtt vonul az egész város, mert az egyik étterem egyik pincérnőjének kezét meg akarja kérni egy angol, hát ettől én hányok. A kisfiú miatt is majdnem sírtam, hogy szegény nyomikám, pont egy jóval idősebb kiscsaj kéne a kis hétéves szívének, milyen szomorú már ez, erre kiderül, hogy a kiscsaj nem is annyival idősebb, viszont ő is szerelmes a kisfiúba, nyilván, egyébként meg nyilván kiviszi apuka az ő kicsi fiát a reptérre csajozni, brr. Nem volt szimpatikus, hogy a miniszterelnökre a repülőtéren ráveti magát a barátnője, mert viselkedjen már. Azt meg nem tudtam eldönteni, hogy Alan Rickman, alias Piton professzor karaktere akkor most a feleségével maradt, vagy csak látogatóba ugrott haza a rendkívül ellenszenves titkárnője mellől, akivel mondjuk összeköltöztek Amerikában, vagy ilyesmi.
Szóval a film a vége előtt fél órával kezdett el nem tetszeni, és sajnos ez maradt az az érzés a végén, hogy ez nem jó film. Nekem nem lett a kedvenc karácsonyi filmem, és valószínűleg ezek után sem fogok a tévé elé cövekelődni, ha valahol adják. De legalább ezt is láttuk végre, így két és fél év után.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése