Jelszavas - jelszót igényelni kommentben vagy emilben lehet
Ma esküvőn jártunk. Templomi esküvő volt, bár az ifjú pár minimum egyik tagja bevallottan nem vallásos, valamint nem hisz Isten létezésében. Ez nem baj, én sem hiszek, meg még egy csomó ember sem, és a templomi esküvő sem baj, csak ez a kettő együtt legalábbis fura.
Minket csak a templomba hívtak meg, ami nem esett jól, bevallom. A menyasszony sokáig mondogatta, hogy én milyen jó barátnője vagyok, egy időben második helyre rangsorolt, hozzám jött sírni, amikor bántották, szóval valamiért azt gondoltam, elhív az esküvőjére, ha majd lesz neki, mármint az egészre. Persze az eszemmel tudom, hogy régen nem vagyunk mi már barátnők, legfeljebb ismerősök, de valahogy rosszul esett, ez van. Egyébként még márciusban mondta egyszer, hogy konfliktusa van az anyukájával, aki olyan rokonokat is el akar hívni az étterembe, akiket a menyasszony utoljára 3 éves kora körül látott, éppen ezért ő ezeket a rokonokat nem szeretné az étteremben látni, mert oda csak a barátaikai hívják el, hiszen az nem egy olcsó dolog. Ezek után a meghívó, amin szeretettel meghívnak a templomi esküvőjükre, durva valóságra ébresztés. Illetve az már megvolt máskor, mint mondtam, úgyhogy pontosabban fogalmazva durva ráébresztés arra, hogy az ilyen-olyan jó barátnőm vagy és társai csak üres szavak, és az ilyen ráébresztés sosem jó. De tanulságos. Megkérdeztem anyut, az is szokott-e nászajándékot adni, akit a vacsorára nem hívnak, mert eddigi 5-6 esküvői élményemből úgy rémlik, hogy nem. Anyu ezt meg is erősítette, sőt a szokást meg is magyarázta: ha az ifjú pár meghív a vacsorájára, akkor ad neked valamit, mégpedig vacsorát meg tortát, ami tényleg nem olcsó mulatság, így aztán illik ezt viszonozni, mégpedig nászajándékkal. Ha viszont nem hívnak meg, akkor nem adnak neked semmit, ezért neked sem kell adnod semmit. Lettek volna ötleteim, de úgy éreztem, anyunak szokásos módon igaza van, és ha nem szokás, hát nem csinálom. Elvégre nem vagyunk barátnők.
Na de jöjjön az esküvő.
A menyasszony szép volt, és ha jól láttam, volt a hajában mirtuszkoszorú, ami azonnal eszembe juttatta Nagyi történeteit a saját esküvőjéről, amin mosolyognom kellett. A pap nekem nagyon furcsa volt, olyan érzést keltett bennem, mintha az egybegyűltek közül még ő lenne a legkevésbé hívő, valamint mintha ezt az egészet ő unná a legjobban. A beszédben volt minden, attól kezdve, hogy a moziban vagy egy padon ülve dönthetett úgy a pár, hogy egybekel, egészen addig, hogy nagy eredmény, hogy az oltár elé jutottak, mert sok pár csak összecuccol (!!!), aztán nem működik a kapcsolat. Itt persze mindjárt eszembe jutottunk, két éve élünk együtt, azaz több mint egy évvel régebb óta, mint az ifjú pár, aztán még bírjuk egymás fejét, de mindegy. Ezen kívül a pap bácsi elszopogathatott volna egy Halls cukorkát, de akár kettőt is, mert az aztán a leggázabb volt, amikor a legájtatosabb (nem pejoratív értelemben, de semleges szinoníma nem jut eszembe) szövegrész közepén két szó között krahácsolt egy kicsit.
Még életemben nem voltam templomi esküvőn, így az döbbentett meg legjobban, hogy itt vagy 3-4 fogadalom van, nem ám csak annyi, hogy jóban-rosszban, betegségben-egészségben, sőt az egyáltalán nincs. Van viszont az, hogy elfogadod a gyerekeket, akiket Isten ad, és az anyaszentegyház szellemében neveled őket. Na és persze hatszor elhangzott, hogy Isten szent színe előtt, és ez hangzott legfurábban a pár 100%-ig tutira nem vallásos felének szájából. Én nem is hiszem, hogy el bírnám mondani, egyszerűen nem tudnék túllépni rajta, hogy ezzel tulajdonképpen átverem a papot meg úgy mindenkit, mert valójában szerintem Isten nem is létezik egyáltalán. Nem tudom, más ezen hogyan teszi túl magát, de túlteszi, mint a mellékelt ábra is mutatja. Még egyszer mondom, nem a templomi esküvővel és/vagy a vallásossággal van bajom, hanem azzal, hogy nekem sziklaszilárd meggyőződésem, hogy templomi esküvője annak legyen, aki őszintén (!!) hisz, például B. Annának, és aki nem hisz, az meg érje be a polgári esküvővel. Valahogy szentségtörésnek érzem ezt az ateista létemre templomi esküvő elképzelést. Kb. annyira fura, mint amikor valaki a Bazilikában esküszik, mert ő celeb. Nem tudom, a vallás nekem komolyabb dolog ennél. Mindenesetre a zavaró tényezők miatt nem éreztem hangulatosnak a templomi esküvőt, ami azért vicces, mert azért volt templomi esküvő, mert annak van hangulata.
Az esküvő után volt persze fényképezkedés, mint minden esküvő állandó programja :), aztán lehetett gratulálni, és az nagyon vicces volt, ahogy az ifjú férj nézett rám, amikor gratuláltam neki, mert hát életében nem látott még, azt se tudja, ki vagyok, és jó eséllyel nem is fog látni már többet.
Az mindenesetre egészen biztos, hogy én, mint hithű ateista :P, polgári esküvőt fogok szervezni magamnak, és eszembe nem jut templomi esküvőt szervezni úgy, hogy egész eddigi életemben összesen három szertartáson voltam, amiből kettő gyászszertartás volt, szóval nem számít, egy meg keresztelő, amire úgy kényszerítettek be, illetve azért voltam csak ott, mert átvertek. Ez utóbbi egyébként jó sztori (most már, így 10 év távlatából), egyszer majd megemlékezem róla :)
Minket csak a templomba hívtak meg, ami nem esett jól, bevallom. A menyasszony sokáig mondogatta, hogy én milyen jó barátnője vagyok, egy időben második helyre rangsorolt, hozzám jött sírni, amikor bántották, szóval valamiért azt gondoltam, elhív az esküvőjére, ha majd lesz neki, mármint az egészre. Persze az eszemmel tudom, hogy régen nem vagyunk mi már barátnők, legfeljebb ismerősök, de valahogy rosszul esett, ez van. Egyébként még márciusban mondta egyszer, hogy konfliktusa van az anyukájával, aki olyan rokonokat is el akar hívni az étterembe, akiket a menyasszony utoljára 3 éves kora körül látott, éppen ezért ő ezeket a rokonokat nem szeretné az étteremben látni, mert oda csak a barátaikai hívják el, hiszen az nem egy olcsó dolog. Ezek után a meghívó, amin szeretettel meghívnak a templomi esküvőjükre, durva valóságra ébresztés. Illetve az már megvolt máskor, mint mondtam, úgyhogy pontosabban fogalmazva durva ráébresztés arra, hogy az ilyen-olyan jó barátnőm vagy és társai csak üres szavak, és az ilyen ráébresztés sosem jó. De tanulságos. Megkérdeztem anyut, az is szokott-e nászajándékot adni, akit a vacsorára nem hívnak, mert eddigi 5-6 esküvői élményemből úgy rémlik, hogy nem. Anyu ezt meg is erősítette, sőt a szokást meg is magyarázta: ha az ifjú pár meghív a vacsorájára, akkor ad neked valamit, mégpedig vacsorát meg tortát, ami tényleg nem olcsó mulatság, így aztán illik ezt viszonozni, mégpedig nászajándékkal. Ha viszont nem hívnak meg, akkor nem adnak neked semmit, ezért neked sem kell adnod semmit. Lettek volna ötleteim, de úgy éreztem, anyunak szokásos módon igaza van, és ha nem szokás, hát nem csinálom. Elvégre nem vagyunk barátnők.
Na de jöjjön az esküvő.
A menyasszony szép volt, és ha jól láttam, volt a hajában mirtuszkoszorú, ami azonnal eszembe juttatta Nagyi történeteit a saját esküvőjéről, amin mosolyognom kellett. A pap nekem nagyon furcsa volt, olyan érzést keltett bennem, mintha az egybegyűltek közül még ő lenne a legkevésbé hívő, valamint mintha ezt az egészet ő unná a legjobban. A beszédben volt minden, attól kezdve, hogy a moziban vagy egy padon ülve dönthetett úgy a pár, hogy egybekel, egészen addig, hogy nagy eredmény, hogy az oltár elé jutottak, mert sok pár csak összecuccol (!!!), aztán nem működik a kapcsolat. Itt persze mindjárt eszembe jutottunk, két éve élünk együtt, azaz több mint egy évvel régebb óta, mint az ifjú pár, aztán még bírjuk egymás fejét, de mindegy. Ezen kívül a pap bácsi elszopogathatott volna egy Halls cukorkát, de akár kettőt is, mert az aztán a leggázabb volt, amikor a legájtatosabb (nem pejoratív értelemben, de semleges szinoníma nem jut eszembe) szövegrész közepén két szó között krahácsolt egy kicsit.
Még életemben nem voltam templomi esküvőn, így az döbbentett meg legjobban, hogy itt vagy 3-4 fogadalom van, nem ám csak annyi, hogy jóban-rosszban, betegségben-egészségben, sőt az egyáltalán nincs. Van viszont az, hogy elfogadod a gyerekeket, akiket Isten ad, és az anyaszentegyház szellemében neveled őket. Na és persze hatszor elhangzott, hogy Isten szent színe előtt, és ez hangzott legfurábban a pár 100%-ig tutira nem vallásos felének szájából. Én nem is hiszem, hogy el bírnám mondani, egyszerűen nem tudnék túllépni rajta, hogy ezzel tulajdonképpen átverem a papot meg úgy mindenkit, mert valójában szerintem Isten nem is létezik egyáltalán. Nem tudom, más ezen hogyan teszi túl magát, de túlteszi, mint a mellékelt ábra is mutatja. Még egyszer mondom, nem a templomi esküvővel és/vagy a vallásossággal van bajom, hanem azzal, hogy nekem sziklaszilárd meggyőződésem, hogy templomi esküvője annak legyen, aki őszintén (!!) hisz, például B. Annának, és aki nem hisz, az meg érje be a polgári esküvővel. Valahogy szentségtörésnek érzem ezt az ateista létemre templomi esküvő elképzelést. Kb. annyira fura, mint amikor valaki a Bazilikában esküszik, mert ő celeb. Nem tudom, a vallás nekem komolyabb dolog ennél. Mindenesetre a zavaró tényezők miatt nem éreztem hangulatosnak a templomi esküvőt, ami azért vicces, mert azért volt templomi esküvő, mert annak van hangulata.
Az esküvő után volt persze fényképezkedés, mint minden esküvő állandó programja :), aztán lehetett gratulálni, és az nagyon vicces volt, ahogy az ifjú férj nézett rám, amikor gratuláltam neki, mert hát életében nem látott még, azt se tudja, ki vagyok, és jó eséllyel nem is fog látni már többet.
Az mindenesetre egészen biztos, hogy én, mint hithű ateista :P, polgári esküvőt fogok szervezni magamnak, és eszembe nem jut templomi esküvőt szervezni úgy, hogy egész eddigi életemben összesen három szertartáson voltam, amiből kettő gyászszertartás volt, szóval nem számít, egy meg keresztelő, amire úgy kényszerítettek be, illetve azért voltam csak ott, mert átvertek. Ez utóbbi egyébként jó sztori (most már, így 10 év távlatából), egyszer majd megemlékezem róla :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése