A blog célja

Mostanában több blogon is olvastam azzal kapcsolatos fejtegetést, mi a célja a blogírásnak. Legtöbben szégyellnivalónak tartják, ha valaki énblogot ír, és nem valami magasröptű társadalmi kérdésekről elmélkedik. Olyat is olvastam, aki arra panaszkodott, hogy kevesen olvassák, akkor minek írja tovább. Sőt olyan is volt több, aki a hozzászólások számát kevesellte, és azért hagyta abba az írást. Én ezt a hullámot leginkább értetlenül szemlélem. Én a blogot nagyrészt magamnak írom. Olyasmi funkciója van, mint Dumbledore varázspálcájának. Nagyon megfogott engem a hatodik kötetben az az elképzelés, hogy van egy varázspálca, és azzal csak úgy ki lehet húzni emlékeket a fejedből, és lehet őket máshol tárolni. Hasonló varázspálca nekem a blog. Általában egy csomó benyomás ér, csomó minden történik velem, és ha ezt mind megtartom magamnak, nem tudok rendesen pihenni meg létezni, mert ezeken pörgök. Érdekes módon sokszor az sem segít ezen a helyzeten, ha szóban elmesélem Tominak meg anyunak az éppen engem foglalkoztató dolgokat. Régen segített, most már nem. Mikor elkezdett nem segíteni, akkor elkezdtem naplót írni.

De egy idő után már annyi minden ért egyfolytában, hogy letört volna a kezem, ha azt mind leírom. Akkortájt kezdett esténként akár egy órát is igénybe venni a naplóírás, és akkortájt kezdtek hat-nyolc oldalas bejegyzések születni. (Lehet, hogy ekkor lettem grafomán.) Ennek mondjuk az is oka volt, hogy 18 évesen nagyon jól éreztem magam, 2005 volt az eddigi legjobb évem, akkor történt velem a legtöbb és legizgalmasabb dolog, és úgy éreztem, ezt meg kell örökíteni valahogy, nehogy elfelejtsem. És ezek után jött az ötlet kényelmi megfontolásból, hogy inkább gépelem a naplóbejegyzéseket, mert az sokkal idő- és energiatakarékosabb, mint kézzel írogatni. Aztán most már Tominak is szól a blog, bár ő legtöbbször csak azt olvassa itt, amit előtte hasonló részletességgel meghallgatott élő szóban is, meg persze a barátnőknek, akik ráakadtak a blogra. (Ez persze nem volt nehéz, nem rejtegettem sosem, az msn-partnerek mindig látták.) Kicsit az is funkciója lett a dolognak, hogy ha nem találkozunk napokig-hetekig, csak emilben tartjuk a kapcsolatot, akkor is tudhassák, hogy kb. mi történik. Mert ha több hét után beszélgetünk három órát, hajlamos vagyok úgy érezni a "Mi történt az elmúlt három hétben?" típusú kérdések elhangzásakor, hogy nem történt semmi. Pedig de. És ezért vannak a kiszólások is, hogy nézzétek meg ezt vagy azt.

Aztán kikerült az iwiw-re is a link, persze csak az ismerőseim számára látható formában, mert kíváncsi voltam, idetalál-e onnan valaki. Leginkább arra voltam kíváncsi, anyu idetalál-e, de én nyertem a magammal kötött fogadást: anyu nem olvasgatja az iwiw-en az adatlapomat, mert ha érdekli valami, akkor megkérdezi, nem nyomozni kezd. A linket akkor töröltem, amikor bejelölt két gimis tanítvány, mert úgy gondoltam, nekik nem szól a blog, kicsit sem. (Persze igaz a mondás, amit nem tudunk, az nem fáj, de ha ott maradt volna a link, biztos, hogy megnézik, már csak saját magamból kiindulva.)

Szóval alapvetően az enyém, magamnak írom, magamnak laktam be, de örülök mind az összes olvasómnak, most már övék is egy kicsit. És nem gondoltam még soha, hogy miért nem kommentelnek engem sokan, mert nem hiányzik a sok komment. Andi kommentel itt nagyon gyakran, másik két barátnő és Tomi meg szóban. És ha szóban se tennék, az se lenne baj. És nem tudom, lehet, hogy hiba, de nem bánom, hogy belelát a fejembe, aki olvassa a blogomat. Mindent úgysem lát, van téma bőven, amit csak szóban, itt semmi pénzért nem. De azért varázspálcának nagyon jó: kiveszem a gondolatokat a fejemből, beteszem őket bejegyzésbe, és akkor férnek már új gondolatok is. Ezért akkor is írnám, ha ugyanúgy nem olvasná egy lélek sem, mint a legelején.