Na még egy, aztán alszom

Van a marcipánbéka, mint a családi legenda egyik főbb szereplője. Nem tudom, meséltem-e már, bár szerintem a 21. szülinapi tortám kapcsán igen, mindenestre elmesélem megint, hogyan is lett ő ilyen fontos a számunkra. Lehettem mondjuk 2 éves, maximum 2 és fél, bölcsibe jártam a Jókai Mór utcába. (A bölcsi helyén jó pár éve orvosi rendelő működik, kicsit sírtam is, amikor ezt felfedeztem, pedig nagyon utáltam a bölcsit - esetleg holnap ezt is elmesélem.) Egyik délután anyu hozott nekem egy marcipánbékát, amikor értem jött. Mondta, egyem meg. Teljesen megdöbbentem, elborzadtam, horrorisztikus volt belegondolni, hogy megeszem egy békát. Mondtam, hogy nem eszem meg, inkább vigyük haza. Anyu erre győzködni kezdett, hogy ez ehető, ezt direkt azért csinálják, hogy megegyük, ez nem igazi béka. Én úgy éreztem, ezt csak úgy mondja, hogy rávegyen arra, hogy megegyem nyomorult békát (mintha olyan jellemző lett volna valaha is anyura a hazudozás, vagy akár a white lie, dehát egy kisgyerekben nem kell felnőtt logikát keresni, a kisgyerek szürreálisan működik a saját kis varázsvilágában), ezért nem voltam hajlandó megenni a békát. Már nagyon haza akartam menni, utáltam már ott állni a bölcsi kerítése mellett, de anyu csak győzködött, csak biztatott, majd hirtelen fogta magát, és leharapta a béka fejét. Én azonnal hangos, szívet tépő zokogásban törtem ki, máig emlékszem anyu döbbent arckifejezésére :D Sokáig felemlegettem még neki, hogy megölte a békát, mégpedig igen barbár módon, azért a fejét leharapni, hááát... :):) (Anyu reakciója mindig a következő volt, amolyan anyusan: "Csak nem képzeled, hogy leharaptam egy igazi béka fejét?" De, képzeltem. Sokáig. Nagyon sokáig.) A család ezen azóta is mosolyog, és a 21. születésnapomon a tortámon egy zöld béka ült, persze marcipánból.

Nos, mindez azért fontos csak, mert kaptam ugye a Micimackót az államvizsgák végének örömére. Ez a Micimackó azóta is, kb. két hete ott ült a polcon, mert egyszerűen nem bírtam rávenni magam, hogy megegyem. Ha a fejét harapom le előbb, milyen rémisztően fog kinézni. Ha csak beleharapok a fejébe, még rosszabb. Ha alulról kezdem enni, a végén a kezemben marad a vigyori feje, az milyen horrorisztikus már. Győzködnöm kellett magamat, hogy ezt a Micimackót direkt azért csinálták, hogy megegyem. Két hétig tartott meggyőzni magam. Ma aztán túlestem a borzalmas élményen: leharaptam Micimackó fejét, aztán elfogyasztottam a testét is, legutoljára a jobb lábát, és nagyon finom volt, csak közben igyekeztem nem nagyon sűrűn ránézni szerencsétlenre. Úgy tűnik, van, ami sosem változik, van, amit sosem lehet kinőni.