Rémálmok jönnek. Hosszú. Bocsi.
1. számú: A jéghegy (mert ez volt előbb)
Valamiféle természetmentő csapat tagja vagyok, megbízásom, hogy megmentsem a jéghegyet, amelynek a Titanic nekiütközött. Ugyanis olvad. Önmagában a jéghegy nem olyan nagy gáz, bár történelmi emlék, de ha elolvad, örökre elvész a "valamilyen fény", asszem tán északi, de lehet, hogy inkább keleti vagy déli. (Azért, mert északi fény van, ez meg nagyon hasonló volt, csak olyanról ott hallottam először.) Hajó valamiért nincs, így aztán úszva vágok bele. Szépen le is úszom azt a csekélyke távolságot Izlandtól a jéghegyig. Még valaki van velem, nemtom, ki, álmomban sem ismertem fel. Felmászom a jéghegyre, ami ahhoz képest nagyon pici (alig lóg ki, simán felkapaszkodom a tetejére). A másik emberke a víz felszínén áll. Olyan, mintha egy barlangban lennénk, mert falak vannak körülöttünk. Ahogy nézem, mi baja a hegynek, hogyan lehet rajta segíteni, hirtelen megbillen a hegy, és süllyedni kezd. Én meg süllyedek vele. Halálfélelem, pánik. Mondom a másiknak, hogy nem tudok visszaúszni, mert nagyon hideg a víz, és Izland nagyon messze van, itt fogok meghalni. A másik nem hatódik meg, tesz vmi megjegyzést, majd elsétál. Én meg nézek lefelé, és azt látom, hogy csak pár centit látok a hegyből a víz felszíne alatt, utána fekete, jeges mélység. Ráadásul eltűnt a "valamilyen fény". Én meg süllyedek és nagyon félek. VÉGE főcím :P
2. számú: A hullámos strand
Állunk a parton valami tó mellett. Hangosbemondón mondják, hogy szépen sorakozzunk fel, mindjárt jön a hullám. Juhéé, pont, mint a hullámos strandon! (Gyerekkorom naaaaagy kedvence volt. Még most is nagyon szeretem.) Felállunk sorokban. Ismét a hang: háttal kell állni a víznek. Na itt már félek, mert honnan fogom tudni, mikor vegyek nagy levegőt. De azért még vidám vagyok. Aki velem van (álmomban tudtam, ki, most már nem tudom), közönyösen viseli a dolgot. Izgatott emberek mindenfelé, zaj alapján tökre strand. Hirtelen hátranézek, jön-e már a hullám. Jön. Akkora bazi nagy, mint amekkorát a tévében mutogatnak szökőár néven. Megragadom azt, aki velem van, és elindulok felfelé az emelkedőn (mert most kiderül, hogy egy dombszerűség alján ácsorogtunk eddig). Felmászunk az egész legtetejére. Megjön a hullám. Akkora nagy, hogy még így is egészen az orromig ellep. Az, aki velem van, morog, hogy milyen gyáva dolog már eddig feljönni, nem is volt ez akkora hullám, még levegőt venni se kellett. Hullám vissza. (Érdekes, senkit nem ránt magával. Nem is szökőár mondjuk :P) Mondom, hogy azért a lent állóknak elég nagy levegőt kellett venni. Elindulunk lefelé a dombon, mert tök vidám vagyok, szeretném látni, a többi ember hogy élvezte a hullámot. Mindenki nevet, csavargatja a hajából a vizet, happiness, holiday. Meglátok egy nőt, aki a domb mellett egy lyukban van elsüllyedve mellig. Megállapítom, mekkora felelőtlenség a szervezőktől, hogy ilyen lyukakat hagynak a terepen, mikor tudják, hogy a hullám bele is lökheti a résztvevőket. Nézem, mi lesz. Arra jár egy mosolygós férfi meg egy kislány. A nő mondja félig-meddig mosolyogva, hogy "Segíts, légy szíves! Beszorultam." A bácsi (mondjuk 50 éves) nevetve indul a nő felé, a keze kinyújtva. Én is sétálok közelebb, gondolom, segítek kihúzni a nőt. Egy pillanatra eltűnnek a szemem elől, vízió. A lyuk melletti sziklafalon emléktábla, rajta két név. Angol nevek, egy nő meg egy férfi. Mindkettő mellett egy kereszt meg az, hogy 90. Újabb váltás: a lyuk alja, hemzseg a mérges kígyóktól. Na itt félni kezdek. Megint látom a bácsit, ahogy megy a lyuk felé. Még mindig nevet. Gondolom, nem is ők voltak azon a táblán, amit egy pillanatra láttam, nem is az a nevük, nem is 90 évesek. Erre a bácsi a keresztnevén szólítja a nénit. A néni keresztneve az, amit a táblán láttam. Most már nagyon félek. A bácsi kihúzza a nénit. A néni az arcára fagyott mosollyal, üveges szemmel bámul maga elé. A bácsira egy fáról ráesik egy mondjuk alkarnyi hosszú, vastag, zöld kígyó. A bácsi az arcához kap, felnyög. Csupa vér az arca meg a keze. Eldől, a néni is. Meghaltak. A kislány most már nagyon apró, olyan magas, mint egy fűszál. Fut, közben a fákról potyognak rá ezek a kígyók. Sikít. Én is. Ráadásul én a fáról látom őt. VÉGE főcím.
Álomfejtők előnyben. Lehet, hogy leírva nem olyan szörnyű, de én azért napokig féltem utánuk, a jéghegyesnél még most is érzem azt a félelmet, ha eszembe jut. Brrr.
Valamiféle természetmentő csapat tagja vagyok, megbízásom, hogy megmentsem a jéghegyet, amelynek a Titanic nekiütközött. Ugyanis olvad. Önmagában a jéghegy nem olyan nagy gáz, bár történelmi emlék, de ha elolvad, örökre elvész a "valamilyen fény", asszem tán északi, de lehet, hogy inkább keleti vagy déli. (Azért, mert északi fény van, ez meg nagyon hasonló volt, csak olyanról ott hallottam először.) Hajó valamiért nincs, így aztán úszva vágok bele. Szépen le is úszom azt a csekélyke távolságot Izlandtól a jéghegyig. Még valaki van velem, nemtom, ki, álmomban sem ismertem fel. Felmászom a jéghegyre, ami ahhoz képest nagyon pici (alig lóg ki, simán felkapaszkodom a tetejére). A másik emberke a víz felszínén áll. Olyan, mintha egy barlangban lennénk, mert falak vannak körülöttünk. Ahogy nézem, mi baja a hegynek, hogyan lehet rajta segíteni, hirtelen megbillen a hegy, és süllyedni kezd. Én meg süllyedek vele. Halálfélelem, pánik. Mondom a másiknak, hogy nem tudok visszaúszni, mert nagyon hideg a víz, és Izland nagyon messze van, itt fogok meghalni. A másik nem hatódik meg, tesz vmi megjegyzést, majd elsétál. Én meg nézek lefelé, és azt látom, hogy csak pár centit látok a hegyből a víz felszíne alatt, utána fekete, jeges mélység. Ráadásul eltűnt a "valamilyen fény". Én meg süllyedek és nagyon félek. VÉGE főcím :P
2. számú: A hullámos strand
Állunk a parton valami tó mellett. Hangosbemondón mondják, hogy szépen sorakozzunk fel, mindjárt jön a hullám. Juhéé, pont, mint a hullámos strandon! (Gyerekkorom naaaaagy kedvence volt. Még most is nagyon szeretem.) Felállunk sorokban. Ismét a hang: háttal kell állni a víznek. Na itt már félek, mert honnan fogom tudni, mikor vegyek nagy levegőt. De azért még vidám vagyok. Aki velem van (álmomban tudtam, ki, most már nem tudom), közönyösen viseli a dolgot. Izgatott emberek mindenfelé, zaj alapján tökre strand. Hirtelen hátranézek, jön-e már a hullám. Jön. Akkora bazi nagy, mint amekkorát a tévében mutogatnak szökőár néven. Megragadom azt, aki velem van, és elindulok felfelé az emelkedőn (mert most kiderül, hogy egy dombszerűség alján ácsorogtunk eddig). Felmászunk az egész legtetejére. Megjön a hullám. Akkora nagy, hogy még így is egészen az orromig ellep. Az, aki velem van, morog, hogy milyen gyáva dolog már eddig feljönni, nem is volt ez akkora hullám, még levegőt venni se kellett. Hullám vissza. (Érdekes, senkit nem ránt magával. Nem is szökőár mondjuk :P) Mondom, hogy azért a lent állóknak elég nagy levegőt kellett venni. Elindulunk lefelé a dombon, mert tök vidám vagyok, szeretném látni, a többi ember hogy élvezte a hullámot. Mindenki nevet, csavargatja a hajából a vizet, happiness, holiday. Meglátok egy nőt, aki a domb mellett egy lyukban van elsüllyedve mellig. Megállapítom, mekkora felelőtlenség a szervezőktől, hogy ilyen lyukakat hagynak a terepen, mikor tudják, hogy a hullám bele is lökheti a résztvevőket. Nézem, mi lesz. Arra jár egy mosolygós férfi meg egy kislány. A nő mondja félig-meddig mosolyogva, hogy "Segíts, légy szíves! Beszorultam." A bácsi (mondjuk 50 éves) nevetve indul a nő felé, a keze kinyújtva. Én is sétálok közelebb, gondolom, segítek kihúzni a nőt. Egy pillanatra eltűnnek a szemem elől, vízió. A lyuk melletti sziklafalon emléktábla, rajta két név. Angol nevek, egy nő meg egy férfi. Mindkettő mellett egy kereszt meg az, hogy 90. Újabb váltás: a lyuk alja, hemzseg a mérges kígyóktól. Na itt félni kezdek. Megint látom a bácsit, ahogy megy a lyuk felé. Még mindig nevet. Gondolom, nem is ők voltak azon a táblán, amit egy pillanatra láttam, nem is az a nevük, nem is 90 évesek. Erre a bácsi a keresztnevén szólítja a nénit. A néni keresztneve az, amit a táblán láttam. Most már nagyon félek. A bácsi kihúzza a nénit. A néni az arcára fagyott mosollyal, üveges szemmel bámul maga elé. A bácsira egy fáról ráesik egy mondjuk alkarnyi hosszú, vastag, zöld kígyó. A bácsi az arcához kap, felnyög. Csupa vér az arca meg a keze. Eldől, a néni is. Meghaltak. A kislány most már nagyon apró, olyan magas, mint egy fűszál. Fut, közben a fákról potyognak rá ezek a kígyók. Sikít. Én is. Ráadásul én a fáról látom őt. VÉGE főcím.
Álomfejtők előnyben. Lehet, hogy leírva nem olyan szörnyű, de én azért napokig féltem utánuk, a jéghegyesnél még most is érzem azt a félelmet, ha eszembe jut. Brrr.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése