LizaGazdija

Tomi ezzel a csokorral jött haza a munkából hétfőn. - De gyönyörű! De miért kapom? - Mert szeretlek. Amúgy tök beteg (volt, ma már feltűnően jól van), ezért gyömbérteát itatok vele. - Elég csípős lett? - Hát, kicsit érzem a nyelvemen, hogy csíp, de azért nem olyan nagyon. - Az nem jó, akkor a következő adagot erősebbre csinálom, mert az kell, hogy letépje a fejedet. (Elmosolyodik, majd:) - Én is szeretlek.

Van egy máltai ismerősöm, mármint FB-ismerősöm, a valóságban egyszer találkoztunk, aztán bejelölt. Egy fiatal lány, jó, 30 éves ő is, de hát szerintem én fiatal vagyok, és akkor ő is, pont. Rengeteg esküvőre jár, és mindegyikről szokott feltenni képet is. A leírásban mindig szerepel, kinek az esküvőjén van, de a képen soha semmi sem látszik, sem a helyszín, sem a pár, sem semmi/senki más, csak ő egyedül, neki is csak a feje, de az ultra közelről. Az eddigi csúcspont a bátyja esküvőjéről posztolt ugyanilyen kép volt, de ma szerintem azt is túlszárnyalta. Azt mondja, életében nem gyönyörködött még ilyen csodálatos kilátásban, és ehhez mellékel egy olyan képet, amin a kilátásból alig látszik valami, konkrétan csak a kék tenger, amiből azért Máltán elég sok van, ettől önmagában még nem lesz szebb a kilátás bármelyik másiknál. A lényeg biztos az öböl túlpartján látszott, de a fényképre csak egy kis darab tenger meg a lány arca fért fel. Tudom, mit kritizálom ahelyett, hogy letörölném, miv...

Tomi az elejétől kezdve mondogatta, hogy szerinte a meghívókat nem kell mindenáron személyesen átadni mindenkinek, és igazából felmentést is jelenthet, hogy Bécsben vagyunk, az esküvő meg nem itt lesz, és a meghívottak nagy része sem itt él. Azért én úgy voltam vele, hogy a saját családomnak személyesen szeretném odaadni a meghívókat. Ennek jegyében telt ez a hétvége. Végül is nem voltam annyira sok helyen (a nagycsaládon belül öt kiscsaláddal találkoztam, és ebből négyhez apu kocsival elvitt, pedig Százhalombattára kellett menni, és beteg is, szóval igen, ilyen jófej apukám van), de tökre elfáradtam. Jó volt találkozni a családtagokkal, főleg, mert nagy részüket évek óta nem láttam. Amióta megszűntek a családi karácsonyok és a nyári bográcsozások, kicsit megritkult a kapcsolatom a nagycsalád nagy részével. Az elmúlt hetekben annyit telefonáltam, mint már évek óta nem, és nagyon nem szeretek telefonálni, úgyhogy nem bánom, hogy ezen a részen túl vagyok. A hétvégén annyit ettem, mint má...

Ezen az edzésen, ahová most egy hónapig járok, az április témája a tabata, ezért minden alkalomnak legalább a fele ennek jegyében telik. 20 másodperc mozgás, 10 másodperc pihenés, ezt négy percig csináljuk. A zene tök jó szerintem: Ma volt egy kihívás is, 15 perc alatt 100 burpee. A burpee már a máltai kettlebell edzéseken sem volt nagy haverom, ezért is voltam büszke magamra, amiért 11 perc alatt teljesítettem a penzumot (és elsőként végeztem, juhú!).

Február közepén adtam le a fordítást, már meg is jelent (ez most ilyen lóhalálában készült, gyorsan ki akarták adni - attól még nekem annyi időm volt rá, mint amikor nem sürgős a munka, és a szerkesztő is annyit foglalkozott vele). Az elmúlt pár évben úgy szokott lenni, hogy a leadáskor írt a szerkesztő, hogy ez és ez lenne a következő megbízás, vállalom-e, illetve egyszer akadt két hét üresjárat. Most viszont azt írta februárban, épp elosztogatta az összes melót, de majd keres, ha lesz valami. Aztán két és fél hónapig semmi. Nem is tudtam, mennyire feszült vagyok ettől, mennyire aggódom, hogy esetleg megszűnik a fordítás, amit pedig imádok, amíg ma el nem olvastam az e-mailt, hogy hahó, van-e időm, mert ha igen, ez lenne a következő delikvens. Szinte hallani lehetett, ahogy legördült a kő a szívemről, és úgy érzem, sokkal könnyebben kapok levegőt.

Minden rendes menyasszony hónapokig koplal és naponta lefut egy maratont, majd letud egy dupla edzést K-nál az esküvő előtt, hogy formába lendüljön, akkor is, ha egyébként vasággyal negyven kiló, és nagyítóval sem találni rajta semmi lógó bőrt vagy zsírpárnát. Egyes helyeken mindezt a vőlegénnyel együtt csinálják. Nem is értem, én miért nem vagyok rendes menyasszony, amikor pedig az alapvető elégedetlenség magammal simán megvan. Valamit mozgunk Tomival, de nem elég sokszor per hét, és bár ő elégedett az edzőtermi edzéseivel, én mindig azt fedezem fel, hogy nem tudom kifárasztani magam, nekem ahhoz csoportos edzés kell, hogy kidőljek, illetve K. kell hozzá, más csoportos edzések után szomorkodni szoktam, hogy ez is milyen gagyi volt már, meg sem éreztem. Múlt héten viszont felismertem, hogy konkrétan mindjárt itt az esküvő, és én több testrészemmel is extrém mód elégedetlen vagyok, sőt az utóbbi pár hónapban fogyás helyett sikerült kicsit hízni, szóval tenni kell valamit. Mivel attól ...

Ma meglátogatott minket Tomi családjának nagy része, mindössze három testvére nem volt jelen. (Ezen mindig nevetek magamban, biztos sokáig fog tartani, mire túlteszem magam azon, hogy hét gyerek van, és ha négyen egyszerre ott vannak valahol, az még mindig épp csak több, mint a fele. Mentségemre szóljon, hogy Tomi sem tette még túl magát rajta, pedig már legalább 11 éve volt erre, nekem meg még csak alig több mint egy.) Most először főztem hét emberre, kicsit izgultam is, eltalálom-e az adagot, és hát pont sikerült. A levesből még maradt kb. három-négy adag, a paprikás krumpliból fél, igaz, abból többen többször is ettek ebédnél, hála az égnek. Volt isteni finom torta, ami kukoricalisztből, cukor nélkül készült, virág, mindenféle szép ajándék, pl. Tomi legfiatalabb húga (15 éves) mindkettőnknek festett egy-egy képet az egyik kedvenc sorozatunkkal kapcsolatban, ami Tominak a Walking Dead, nekem meg a Big Bang Theory. Nem egyszerű náluk egy 7 fős ebéd, az események feléről simán lemaradt...