Családi nap

Ma meglátogatott minket Tomi családjának nagy része, mindössze három testvére nem volt jelen. (Ezen mindig nevetek magamban, biztos sokáig fog tartani, mire túlteszem magam azon, hogy hét gyerek van, és ha négyen egyszerre ott vannak valahol, az még mindig épp csak több, mint a fele. Mentségemre szóljon, hogy Tomi sem tette még túl magát rajta, pedig már legalább 11 éve volt erre, nekem meg még csak alig több mint egy.) Most először főztem hét emberre, kicsit izgultam is, eltalálom-e az adagot, és hát pont sikerült. A levesből még maradt kb. három-négy adag, a paprikás krumpliból fél, igaz, abból többen többször is ettek ebédnél, hála az égnek. Volt isteni finom torta, ami kukoricalisztből, cukor nélkül készült, virág, mindenféle szép ajándék, pl. Tomi legfiatalabb húga (15 éves) mindkettőnknek festett egy-egy képet az egyik kedvenc sorozatunkkal kapcsolatban, ami Tominak a Walking Dead, nekem meg a Big Bang Theory. Nem egyszerű náluk egy 7 fős ebéd, az események feléről simán lemaradtam, mert nem tudok annyi felé figyelni, és több beszélgetés is zajlott párhuzamosan. Nálunk valahogy lineárisabbnak tűnik az egész, amikor Katáékkal és anyuékkal heten vagyunk. Ebéd után sétáltunk is egyet, kiderült, hogy a Hundertwasser-ház tök közel van ide, gyalog kb. 10 perc. Eddig csak útvonaltervezővel néztem, úgy fél óra, és fel sem merült bennem, hogy nem érdemes metróra/villamosra szállni, mert egy szempillantás alatt ott lehet lenni gyalog is. Már alig várom, hogy Tomival menjünk a múzeumba, mert nagyon szeretem Hundertwassert, és szeretném, hogy ő is megismerje. Nagyon jófej ember lehetett, nagyon vidám kis világot teremtett magának, az épületei meg a festményei láttán most is nagyságrendekkel jobb lett a kedvem, pedig eleve is vidám voltam. Az már most látszik, hogy jövőre Hundertwasser-naptár fog lógni az előszobában, szerintem szinte bármilyen szörnyű napot fel lehet dobni egy-egy ilyen képpel.

Tomi apukája mosolyog rajtam mindig, amikor látja, hogy csendben, érdeklődve figyelem a családját, a gyerekeit, ahogy szívatják egymást, és mindig mindenki nevet. Mondta, majd lehet, hogy megszokom, ha többet járunk haza, és többet leszünk együtt. De szerintem sosem fogom megszokni, mindig izgalmas lesz, már csak azért is, mert ők egészen máshogy nevelik a gyerekeiket (sokkal lazábban), mint ahogy engem neveltek a szüleim. Érdekes, hogy a tök eltérő nevelési elvekkel is eléggé hasonló felnőttek lettünk (már azokkal a gyerekeikkel, akik már felnőttek). Ha lesz gyerekünk, na, neki nem lesz szerencséje, mert Tomival mindketten inkább azokat az elveket valljuk, mint az én szüleim. (Muhaha. Ez egy gonosz kacaj akart lenni.)