LizaGazdija

Az egyik legszórakoztatóbb móka a világon az, amikor olyan dolgokat lehet teljesen tanácstalanul keresni, amelyeket én tettem el biztos helyre tavaly karácsony után. Jelen esetben ezek a karácsonyfadíszek voltak. Három hete, amikor legutóbb itthon voltam, arra gondoltam, előveszem a díszeimet, és kiviszem egy részüket Bécsbe, hogy aztán majd felkerüljenek a fára. Azt hiszitek, megtaláltam őket? Ugyan, dehogy. Felforgattam a lakást, és tök dühös voltam magamra, mert emlékeztem rá, hogy tavaly nem a nagy karácsonyi dobozba tettem vissza őket, mert nem volt poén minden évben fél órán át válogatni őket a többi dekoráció közül, hanem egy külön helyet kaptak, csak azt nem őrizte meg az emlékezetem az utókornak, hogy ez a hely doboz vagy ajándékzacskó, és ami ennél is fontosabb, hogy hova a francba tettem. Ez egyrészt vicces, másrészt azért valahol kissé rémisztő is, ha belegondolok, hogy még mindig nem vagyok 30 se, és az ilyen mókáknak valamikor kétszer ennyi idős korom után még jópár évv...

Tomi nagyon készült rá, így várt haza munka után:   Az elátkozott gyermeket kaptam meg, kíváncsi leszek rá, de szerintem csak jövőre jutok el odáig, hogy elolvassam.   Mindenmentes puding, amire málnaszörppel írta fel a nevemet :) Aztán van adventi koszorúnk is, amin hétfőn már három gyertyát gyújtottunk meg. Vasárnap nem jött össze, mert mire Tomi hazaért, hajnali 1 óra volt, és korán kellett kelni kedden reggel.   És Mikulás is járt nálunk, többször is:   Ez itt volt (Tominak is jött, csak az nem került megörökítésre)   Ez meg Sümegen. Valamint takarítottam egyet a Facebookon, letöröltem néhány embert, akire már rég nem vagyok kíváncsi (és ez kölcsönös), és most sokkal jobb. Nem kellenek szellemek, főleg rossz szellemek nem.

Hétfőn volt az utolsó per egyes napom. Komolyan gondolta bárki is, hogy az óvodavezető szólt az óvónőknek arról, hogy utoljára megyek? Dehogy szólt, ugyan már. Minden óvónő elkerekedett szemmel kérdezte, hogy de most akkor az új évben sem jövök-e, és miért, és ez komoly-e. Mondtam nekik, felhívtam az óvodavezetőt, kérdeztem, nem szólt-e. Nem szólt. Miért szólt volna? Kedden volt az utolsó per kettes napom. Ekkor az óvónők már tudták, hogy elmegyek (nyilván megtudták a hétfői kollégáktól :D ). Izgalmakban sem volt hiány, például fél 9 után kicsivel az egyik óvónő majdnem leégette az ovit. Ez persze durva túlzás - viaszt olvasztott, a viasz kimászott az edényből, lecsorgott a főzőlapra, és ott azonnal lángra kapott. Szép nagy lángja volt, mi tagadás. Nagy baj nem lett, csak kicsit büdös, meg hát beindult a tűzjelző, ami miatt ki kellett vonulni az egész ovinak az udvarra, illetve kellett volna, de végül megúsztuk, mert az óvónő mindenkinek szólt, hogy nála gyulladt ki a viasz, de már e...

Megbeszéltük, hogy elmegyünk egy görög étterembe*, aztán korcsolyázunk a Rathausnál**. Amikor odaértem a Stephansdomhoz, Tomi felvetette, hogy mehetnénk egy kört egy fiákerrel is, és így is lett. Nagyon szép program, romantikus, egy csomó mindent meg lehet tudni Bécs belvárosáról, és még azt is megbeszéltük, hogy a régi időkben aligha volt bárkinek is veseköve. A fiákerezés után megkerestük a kinézett éttermet, kóstoltunk bárányt, majd átmetróztunk a Rathaushoz, és béreltünk a nyitva tartás utolsó fél órájára egy-egy pár korit, mert a sajátunk mindkettőnknek otthon van. Elbénázgattunk a jégen (Tomi három éve korizott utoljára, én meg nem tudok, csak lelkes vagyok), és az egyik pihenőnél az történt, hogy egy gyűrűvel csúszott oda hozzám, és megkérte a kezem. Én meg igent mondtam. Azóta napi sokszor eszembe jut, és mindig arra gondolok, de jó lenne visszamenni ebbe a pillanatba, annyira jó volt. Jól meglepődtem, nem számítottam ilyesmire. És jövőre esküvő lesz :) *Nosztalgiából, me...

Itt csütörtökön munkaszüneti nap volt, Tomi meg szombattól hétfőig dolgozik decemberben, úgyhogy szerda este, munka után hazamentünk hozzájuk, és ott is maradtunk egészen csütörtök estig, amikor visszajöttünk Bécsbe. Eléggé izgultam, mert most mutatott be a szüleinek, és hát az mindig izgalmas. Mit szólnak majd hozzám? Jól kijövünk? És a többi. Tomi mondta, nem kell izgulnom, mert már kedvelnek, miután rengeteget hallottak rólam tőle és Timitől is (ő a Bécsben élő húg, akivel Taferlben is sokat találkoztunk, és itt is szoktunk legalább hetente egyszer). Az idősebb öccse nem volt otthon, így a szüleivel és a kisöccsével találkoztam (ő a család legfiatalabb tagja, napokon belül 11 éves lesz). Jól sikerült a találkozó, kb. öt perc után már nem voltam ideges, és teljesen otthon éreztem magam náluk. Nekik is kreatív anyukájuk van, mint nekem, gyönyörű dolgokat csinál, és ezekkel van tele a ház. A másik, ami nagyon tetszett, a rengeteg családi fénykép, tényleg kb. mindenütt képek vannak....

Nem értettem pontosan, minek megyek ki miatta a Praterbe, amikor összesen egy Coca Cola kamiont fogok látni, de hát csak kimentem. Végül is megérte, mert a Prater maga nagyon szép ünnepi díszben, és mindjárt meg is találtam azt a bögrét, ami _kell_. Az a durva, hogy egy ilyet találtam már a Stephansplatzon is (haza is hoztam), és a Rathausnál is (ezt majd jövő héten hozom haza). Ha így haladok, hamar el tudom érni azt a bögreügyi állapotot, ami az otthoni konyhaszekrényemben tapasztalható - nagyon kemény, elhihetitek. Jó, azért otthon vannak olyanok, amiket pl. elsős meg másodikos osztálykarácsonyra kaptam, és hát kár lenne értük, ha nem lennének már meg. De hogy ennyi karácsonyi vásáros bögre minek, az rejtély. Na, mindegy, inkább mutatok képeket.   Tessék, Coca Cola kamion. Meg óriási tömeg.   250 éves a Prater. Ez van az említett bögrére írva is. Nyilván kell.   Hogy nem fagy le az arcuk? ...ról a mosoly?   Erre meg büszke vagyok, mert szeri...

Például a hét elején voltam a kis oviban, mégpedig utoljára. Vittem szaloncukrot, mert az itt ismeretlen, valamint az óvónőknek egy mikulásvirágot, a csoportnak meg egy angol és egy német nyelvű karácsonyi mesekönyvet. Aranyosak voltak, elbúcsúztunk egymástól, az óvodavezető meg mondta, hogy tavasszal szeretne menni Pestre, és ha már ott tart, megkeres, hogy ajánljak neki helyeket, amiket megnézhetne, meg ha otthon leszek, akkor találkozzunk. Kis betekintést is nyertem a mikulásozásba, és tök érdekes, hogy náluk nem a piros ruhába öltözött bácsit várják (és a legtöbb helyen az utcán sem ő járkál), hanem Szent Miklóst: Ezzel az ovival szemben érdekes kontraszt volt, amikor felhívtam a nagy ovit, hogy hétfőn és kedden utoljára megyek. Reakció: "Akkor hétfőn és kedden jössz utoljára? Jó. Szia!" Jó, hát nem kedveljük egymást az óvodavezetővel a szeptemberi hisztéria óta (amikor hetekig kellett szervezni, hogy ugyan mégis mikor és hogyan és mennyi időre menjek), de azért ez í...