LizaGazdija

Nagyon izgultunk Tomival, vajon jövő héten végre kapunk-e közös szabadnapot a hotelben. Nem kapunk - én egyáltalán nem. Ez azért poén, mert ugye azt ígérték, amikor idehívtak már májustól, hogy hétfőn és kedden mindig mehetek ovizni, plusz lesz egy szabadnapom minden héten, hogy ne dobjam fel a talpam. Na, hát nem lesz. Ez azt is jelenti, hogy a mai naptól számítva minimum 10 napot fogok szünet nélkül dolgozni, minimum tízszer egymás után fogok hajnali 6-kor kelni. Jó buli lesz, érzem. Tomi munkaidejével is játszanak, ahogy a csövön kifér, mondta is ma, hogy ő jövő héten beszél a főszakáccsal meg az én főnökömmel, hogy ugyan adjanak már nekünk közös szabadnapot így egy hónap után. De semmi gond, így is tudunk azért együtt lenni valamennyit, pl. minden éjjel együtt alszunk :D, meg ma levitt a fél 6-os vonathoz fél 5 után (én 4-kor végeztem, neki fél 6-ra kellett visszamennie dolgozni), és volt kerek 10 percünk arra, hogy beüljünk egy kávézóba egy kávéra ill. esetemben jeges kávéra. Kérd...

Fordítottam, tanítottam, mostam, kicsit költözködtem (az előző szobából áthurcoltam még pár dolgot ide), kitakarítottam az előző szobát, amennyire tudtam (nem találtam meg a porszívót, szóval a porszívózás még hátravan), futottam (megpróbáltam megkeresni azt a futóútvonalat, amit a hotel honlapja talált, de nem jártam sikerrel, talán majd legközelebb), és teljes négy órát Tomival voltam. Ennek felében aludt, mert teljesen ki van merülve szegény, a szeme alatt olyan árkok vannak, hogy hűha, és egyáltalán, ami nem is csoda, mert igen-igen sokat dolgozik, ráadásul idióta időbeosztásban. Megy az agyalás, hogy mi legyen, és csak egy dolog tűnik biztosnak: június 15-én felmondok, hogy június 30-án szabaduljak. A többit meglátjuk. Mindenesetre első dolgom lesz a Balaton-átúszás, úgy érzem, arra most nagyon nagy szükségem van. Nem bánnám, ha úgy alakulna, hogy most egy-két hónap Pest következik, de persze a céljaim szempontjából az lenne a legtutibb, ha összejönne az a nyelviskolai állás. Ak...

Elkezdődött az, amire nem számítottam. Pár napja mindenért én vagyok a hibás, azért is, amit más szúrt el. Nem tett törölközőt a szobákba a kolléganő? Hogy képzeltem, hogy nem tettem? (Igaz, még sosem engedtek bemenni a fürdőbe, de hát nyilván gondolatolvasással is foglalkozom, szóval tudhattam volna, hogy most már kötelező bemennem.) Nem zárta be az egyik szoba ajtaját a kolléganő? Mit képzelek, hogy nem zártam be? Ha onnan ellopnak valamit, azért engem vesznek elő! De... de... még sosem volt szabad bezárnom egy szobát sem, mert a kolléganő mindig megnézi az ágyakat. Válasz: ez maradós szoba, ezt nem nézi meg. Csak a konfliktuskerülés akadályozott meg abban, hogy ez legyen a reakcióm: "Hányszor voltál ott, amikor a kolléganővel dolgoztam? Ja, egyszer sem? Akkor miért hazudtolsz meg?" Úgy érzem magam, mint az óvodában, a legrosszabb fajta dedó ez. Tomi amúgy azon lepődött meg, hogy ez csak most kezdődött el, mindenesetre szerinte fél évig, esetleg egyig is eltart. Hahaaa! Azt...

Nem nagyon van kitartásom feltölteni őket ide is, sajnálom. 840-et kattintottam, ebből kb. 800 lett jó, és 75-öt válogattam ki. De mire az ide felszáguld, ráadásul nem tudom, hogyan lehetne mappaként berakni, és hát egy 75 kép hosszú bejegyzés azért vicc lenne... Lényeg a lényegben: ha érdekel titeket, miket láttunk, merre jártunk Blankával, akkor nézzetek el ide :) Megjegyzem, nem azért van az, hogy rólam akadnak képek, Blankáról meg egy sem, mert egy önző, beképzelt dög vagyok, hanem azért, mert Blanka nem szereti, ha fotózzák, én meg ezt (általában) tiszteletben tartom. A kendős képekről még annyit jegyeznék meg, hogy előző nap szép pirosra égett a mellkasom meg a karom (az egyik képen látható is, hogy csak úgy ropogok), úgyhogy másnap a magammal hurcolt, a farmerkabátomhoz hordott sálat szépen széthajtogattam, és azzal takartam magam, mert fájt a napsütés. Szerintem egész viccesen néztem ki vele. No de... Jó mulatást :)

És én nem szeretnék lemaradni róla. Ha itt maradok Taferlben, és kibírom szeptemberig (amire nulla esélyt látok), akkor lesz pénzem, viszont zsinórban a harmadik otthoni nyárból maradok ki. Tihanyi levendulafesztivál, tóúszások, Mesterségek Ünnepe, ismét pápá. (Jó, ez utóbbiról tavaly nem maradtam le, mert pont egy nappal előtte repültem haza Máltáról.) De nem is csak a nyárból való kimaradás rossz. Nekem kell a jó közérzethez, hogy elmehessek moziba, és megnézhessek filmeket. Általában nem sok olyan van egyszerre, ami érdekel, de most ott a Bazi nagy görög lagzi második része (az első részt hatalmas baráti társasággal néztük meg, anyuék barátaival és a gyerekeikkel, óriási élmény volt, ezért maradt fontos számomra maga a film is), az Alice Tükörországban, jön a Dory nyomában, a háziállatos animációs film... Tudom, nézzem meg ezeket apránként, amikor Bécsben vagyok, de én nem akarok németül filmet nézni. Hallok elég német karattyolást, kikapcsolódni magyarul vagy angolul szeretnék. N...

Azt nem értem, miért éles lőszerrel kell rálőni, ha beesik hozzá valaki. (Amúgy hogy tud beesni hozzá valaki?) Az altatólövedéket nem pont arra találták ki, hogy ártalmatlanítsa az állatot, aki közben életben marad? Vagy nincs pillanatok alatt ható altatóanyag? Pedig van, Liza műtét előtti altatásai úgy működtek, hogy az egyik másodpercben betolták neki az anyagot, a másikban felborult és hortyogott. Ilyet nem lehet akkora adagban alkalmazni, ami egy gorillát is kiüt? Úgy sajnálom szegényt. Nem ő választotta, hogy ott élhessen az állatkertben, és a gyereket sem ő hívta, nem ő tehetett róla, hogy a gyerek beesett hozzá. Remélem, azért a felnőttek, akikkel a gyerek az állatkertben járt, most elég rosszul érzik magukat - több okuk is van rá.

Vannak helyzetek, amikor úgy érzem, abszolút nem tudok mit kezdeni azzal, ami történik. Mármint nem értem, mi történik. Persze, ha belegondolok, milyen volt ovisnak lenni, akkor azért megy az átélés, de elsőre mindig ledöbbenek ilyenkor. Például a szörnyrajzolós feladatnál, amikor az egyik kisfiú egy ponton zokogásban tör ki, hogy az övé nem szép, és ő nem tud szörnyet rajzolni. Én meg csak néztem elsőre, egyáltalán hogyan merülhetett fel benne, hogy a szörnynek szépnek kell lenni, hát könyörgöm, az egy szörny, minél rondább, annál jobb. Igyekeztem őt meggyőzni németül arról, hogy teljesen jó szörnyet rajzolt, plusz az óvónéni elmondta neki, hogy senki sem rajzol csúnyán, hanem mindenki úgy rajzol, ahogy akar/tud, és mindenki rajza egyformán jó. Ettől kicsit megnyugodott a kisfiú, de azért nem rajzolta tovább a szörnyet. Később elmeséltem neki a Pán Pétert, és akkor megint összebarátkoztunk. Ma az egyik kisfiú a többiekkel kórusban követelte, hogy megint legyen az elefántkörbeadogató...