Még mindig munka és töprengés
Nagyon izgultunk Tomival, vajon jövő héten végre kapunk-e közös szabadnapot a hotelben. Nem kapunk - én egyáltalán nem. Ez azért poén, mert ugye azt ígérték, amikor idehívtak már májustól, hogy hétfőn és kedden mindig mehetek ovizni, plusz lesz egy szabadnapom minden héten, hogy ne dobjam fel a talpam. Na, hát nem lesz. Ez azt is jelenti, hogy a mai naptól számítva minimum 10 napot fogok szünet nélkül dolgozni, minimum tízszer egymás után fogok hajnali 6-kor kelni. Jó buli lesz, érzem. Tomi munkaidejével is játszanak, ahogy a csövön kifér, mondta is ma, hogy ő jövő héten beszél a főszakáccsal meg az én főnökömmel, hogy ugyan adjanak már nekünk közös szabadnapot így egy hónap után. De semmi gond, így is tudunk azért együtt lenni valamennyit, pl. minden éjjel együtt alszunk :D, meg ma levitt a fél 6-os vonathoz fél 5 után (én 4-kor végeztem, neki fél 6-ra kellett visszamennie dolgozni), és volt kerek 10 percünk arra, hogy beüljünk egy kávézóba egy kávéra ill. esetemben jeges kávéra. Kérdezte is a végén, hogy tetszett ez a villámrandi, de mondtam, hogy tök jó volt, hiszen ültünk, ráadásul szép helyen voltunk, csend volt, és még a jeges kávé is jólesett. Majd igyekszünk valamit kitalálni, hogy legyenek közös programjaink, mert így csak nő a feszültség mindkettőnkben. Nem egymással, hanem a hotellel szemben, de egyikünknek sem jó feszültnek lenni, szóval tenni kell ellene.
Nem tudom még, hogy mi lesz. Ha nem lesz nyelviskola, akkor június 30-tól egy hetet mindenképp otthon szeretnék lenni, utána meg, amilyen hülye (meg szerelmes) vagyok, biztos visszajövök Bécsbe, aztán költöm tovább a pénzt, hátha egyszer lesz valami normális munkám. Tomi nem szeretné, hogy Pesten legyek, mert akkor messze leszünk egymástól, szóval jó lenne nem hazamenni. Meg úgyis lehet tudni, hogy ha hazaköltözöm, akkor kb. két hétig örülök, aztán nyomasztani kezd az egész, és megint alig várom, hogy eljöhessek. Viszont nem lenne rossz elköltözni ebből az albérletből, kifejezetten rossz érzéseket kelt benne a lakás és a lakótárs is, konkrétan nem szeretnék itt lakni. Mondjuk költözni sem nagyon szeretnék, tök fárasztó, és egy csomót kell hozzá cipekedni, de lehet, hogy előbb-utóbb az lesz.
Az ideális (amennyiben nem lesz nyelvsuli) az lenne, ha le tudnám nyelni mindazt, ami van, és ott tudnék maradni a hotelben szeptemberig, ahogy az eredeti tervünk szólt. Akkor visszajönne valamennyi megtakarításom, plusz nem kellene szétköltöznünk Tomival, ami azért lenne jó, mert teljesen bejött ez az együttélés (igaz, mesterségesek a körülmények, de azért arra lehet következtetni ebből a mostani helyzetből, hogy egy saját kis fészekben is teljesen jó lenne nekünk). Nem egyszerű a téma, mert ugye a hotelben széles mosollyal bár és joviálisan, de a végletekig kihasználják a dolgozókat. A kifacsarás csak egy dolog lenne, én pont ma gondoltam arra, hogy nem is igazán nehéz ez a munka, inkább csak rémesen unalmas és monoton, hogy minden áldott nap ugyanazokat a szobákat kell ugyanúgy megcsinálni, és ugyanazokat a helyiségeket ugyanúgy portalanítani meg felporszívózni. De hogy milyen ez a közösség... Kezdődik azzal, hogy az osztrákok lenézik a külföldieket, hiszen csak a külföldiek vállalnak ebben a hotelben ilyen tré melókat, hogy szobalány meg konyhai kisegítő. A lenézés látszik a tekinteteken, azon, ahogy beszélnek velünk, valamint azon, hogy ebédnél véletlenül sem ülnek egy asztalhoz külföldiekkel, és külföldi nem ülhet az ő asztalukhoz. (Ülhet, de akkor olyan vasvillatekinteteket kap, hogy inkább gyorsan elül onnan.) Ami ennél is gázabb, hogy a közvetlen csapatunk is szégyen. Mindenki mindenkire kígyót-békát kiabál a másik háta mögött, de persze szembe kedvesen mosolyog meg jófejkedik, ami szerintem hányinger. Az is tiszta dedó, hogy pl. felmondott megint a masszőr, akit szobalányként foglalkoztattak, és miután megmondta a csapatnak, hogy ő felmond, a csapat egyes tagjai (a magyarok) levegőnek nézték. Tehát ebédnél úgy ültek, hogy a hátukat mutassák neki, és úgy általában nem szóltak hozzá, és nem reagáltak arra, amit mondott, úgy tettek, mintha nem létezne. Ez egyben jól előrevetíti, milyen lesz a felmondás utáni utolsó két hetem, már nagyon várom :'D
A mai nap amúgy egész jó volt. A két lányból, akik egymás nagy barátnői, és mindenki mással iszonyú rosszindulatúak, az egyik szabadságon van, így a másik normálisan viselkedik. (Velem, a masszőrlánnyal nem.) Tehát ma senki sem cseszegetett, nem csesztek le olyanért, amit nem én szúrtam el. Ráadásul vasárnap lévén a vendégek sokáig aludtak, így összesen ha három ember ment el mellettem porszívózás meg portörlés közben reggel hét és nyolc között. Azt a részt persze nem szeretem, hogy délután én nézegetem a vécéket, és délután vasárnap is sokan vannak, így sokan látják, amint a vécéket nézegetem, de hát tulajdonképpen ezek vadidegen emberek, soha többé nem látom őket, és nem számít a lenézésük.
Azért az vicces, hogy az egész bagázsban még mindig a közvetlen főnök a legnormálisabb, aki olyan paraszt módon fogadott első nap. Ez egy kabaré. Minden egyes nap. Csak nem minden nap tudok rajta nevetni. Tomi kedvéért azért megpróbálok erőt venni magamon, és mindig csak nevetni. (Egyszer-kétszer füstölt a fülem a jelenlétében is, amúgy általában együtt vihogunk rajta, milyen gáz a helyzetünk.)
Nem tudom még, hogy mi lesz. Ha nem lesz nyelviskola, akkor június 30-tól egy hetet mindenképp otthon szeretnék lenni, utána meg, amilyen hülye (meg szerelmes) vagyok, biztos visszajövök Bécsbe, aztán költöm tovább a pénzt, hátha egyszer lesz valami normális munkám. Tomi nem szeretné, hogy Pesten legyek, mert akkor messze leszünk egymástól, szóval jó lenne nem hazamenni. Meg úgyis lehet tudni, hogy ha hazaköltözöm, akkor kb. két hétig örülök, aztán nyomasztani kezd az egész, és megint alig várom, hogy eljöhessek. Viszont nem lenne rossz elköltözni ebből az albérletből, kifejezetten rossz érzéseket kelt benne a lakás és a lakótárs is, konkrétan nem szeretnék itt lakni. Mondjuk költözni sem nagyon szeretnék, tök fárasztó, és egy csomót kell hozzá cipekedni, de lehet, hogy előbb-utóbb az lesz.
Az ideális (amennyiben nem lesz nyelvsuli) az lenne, ha le tudnám nyelni mindazt, ami van, és ott tudnék maradni a hotelben szeptemberig, ahogy az eredeti tervünk szólt. Akkor visszajönne valamennyi megtakarításom, plusz nem kellene szétköltöznünk Tomival, ami azért lenne jó, mert teljesen bejött ez az együttélés (igaz, mesterségesek a körülmények, de azért arra lehet következtetni ebből a mostani helyzetből, hogy egy saját kis fészekben is teljesen jó lenne nekünk). Nem egyszerű a téma, mert ugye a hotelben széles mosollyal bár és joviálisan, de a végletekig kihasználják a dolgozókat. A kifacsarás csak egy dolog lenne, én pont ma gondoltam arra, hogy nem is igazán nehéz ez a munka, inkább csak rémesen unalmas és monoton, hogy minden áldott nap ugyanazokat a szobákat kell ugyanúgy megcsinálni, és ugyanazokat a helyiségeket ugyanúgy portalanítani meg felporszívózni. De hogy milyen ez a közösség... Kezdődik azzal, hogy az osztrákok lenézik a külföldieket, hiszen csak a külföldiek vállalnak ebben a hotelben ilyen tré melókat, hogy szobalány meg konyhai kisegítő. A lenézés látszik a tekinteteken, azon, ahogy beszélnek velünk, valamint azon, hogy ebédnél véletlenül sem ülnek egy asztalhoz külföldiekkel, és külföldi nem ülhet az ő asztalukhoz. (Ülhet, de akkor olyan vasvillatekinteteket kap, hogy inkább gyorsan elül onnan.) Ami ennél is gázabb, hogy a közvetlen csapatunk is szégyen. Mindenki mindenkire kígyót-békát kiabál a másik háta mögött, de persze szembe kedvesen mosolyog meg jófejkedik, ami szerintem hányinger. Az is tiszta dedó, hogy pl. felmondott megint a masszőr, akit szobalányként foglalkoztattak, és miután megmondta a csapatnak, hogy ő felmond, a csapat egyes tagjai (a magyarok) levegőnek nézték. Tehát ebédnél úgy ültek, hogy a hátukat mutassák neki, és úgy általában nem szóltak hozzá, és nem reagáltak arra, amit mondott, úgy tettek, mintha nem létezne. Ez egyben jól előrevetíti, milyen lesz a felmondás utáni utolsó két hetem, már nagyon várom :'D
A mai nap amúgy egész jó volt. A két lányból, akik egymás nagy barátnői, és mindenki mással iszonyú rosszindulatúak, az egyik szabadságon van, így a másik normálisan viselkedik. (Velem, a masszőrlánnyal nem.) Tehát ma senki sem cseszegetett, nem csesztek le olyanért, amit nem én szúrtam el. Ráadásul vasárnap lévén a vendégek sokáig aludtak, így összesen ha három ember ment el mellettem porszívózás meg portörlés közben reggel hét és nyolc között. Azt a részt persze nem szeretem, hogy délután én nézegetem a vécéket, és délután vasárnap is sokan vannak, így sokan látják, amint a vécéket nézegetem, de hát tulajdonképpen ezek vadidegen emberek, soha többé nem látom őket, és nem számít a lenézésük.
Azért az vicces, hogy az egész bagázsban még mindig a közvetlen főnök a legnormálisabb, aki olyan paraszt módon fogadott első nap. Ez egy kabaré. Minden egyes nap. Csak nem minden nap tudok rajta nevetni. Tomi kedvéért azért megpróbálok erőt venni magamon, és mindig csak nevetni. (Egyszer-kétszer füstölt a fülem a jelenlétében is, amúgy általában együtt vihogunk rajta, milyen gáz a helyzetünk.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése