LizaGazdija

Reggelre járok, nagyon reggel kell kelni*, a nyolc és fél óra szépen, lassan csordogál, úgyhogy mire hazaérek, már semmihez nincs erőm. Jó, tegnap voltam edzeni, aztán főztem, és minden nap halad egy kicsit (!) a fordítás, de alapvetően olyan vagyok, mint akit agyoncsaptak. Az előbb megláttam a tükörben a szememet, az például nagyon vicces volt. Azért majd szólok, ha újra lesznek gondolataim :) *fél 7-kor, ami nekem még egyenlő a hajnallal, és ez még csak a bemelegítés, élesben már 7-kor kezdődik a reggeli műszak, amihez fél 6-kor kell kipattanni az ágyból

"Az ember mindig útban van a másik felé, aki majd megcsókolja egyszer." Márai Sándor: Sirály

Az egyik kedvenc foglalatosságom a naplementenézés. Tegnap a Dingli-szikláknál örültem a szép naplementének.

Ezért átemelek egy bejegyzést a máltai beszámolómból, ami pozitív. Mert bár sokat stresszelek meg nyomaszt mindenféle, azért tök jó nekem. Például a Hal Saflieni Hypogeumban is jártam a héten. A Hal Saflieni Hypogeumba nem egyszerű bejutni. Napi 80 embert engednek csak be, őket is 10 fős csoportokban, mert erre a helyre még sokkal jobban vigyáznak, mint bármelyik másik értékükre. Talán azért is, mert ebből csak egy van nekik, máig nem találtak hasonlót. Két lehetőség van a bejutásra: 1. Előre veszel jegyet a neten vagy a helyszínen. Ez egyszerűnek hangzik, de jelen pillanatban augusztus 3. a következő időpont, amikorra jegyet tudnak adni. (Amikor jöttem, akkor éppen július 27. volt.) Ezzel nem akartam szórakozni, mert nem olcsó a belépő, és nem tudom, hogy augusztus 3-án Máltán leszek-e még, csak sejtem, hogy igen, és nem akarok ilyet játszani, hogy majd ott kérlelem a csoportvezetőt, hogy adjon aznapra szabadnapot, mert ha nem tud, nem akar, nem érdekli, bármi, akkor bukom a jegyet, a...

Hullámvasút van bennem. Sokszor eszembe jut, hogy ez milyen rossz, hogy elmúltam már 28 éves is, és még mindig ott tartok, hogy sehol, kilátásban sincs, hogy majd valamikor lesz saját családom, pedig már mióta szeretnék, közben a volt osztály- és csoporttársak férjhez mennek / megnősülnek, első, második, sokadik gyereküket várják és / vagy nevelik. Amikor ez így elhatalmasodik rajtam, két dologgal próbálom megnyugtatni magam, hogy ne süllyedjek nagyon mélyre. - Az lenne logikus, hogy akkor találjam meg azt, akivel mindketten el tudjuk képzelni a közös saját családot, amikor befejeztem a vándorló életmódot (meg mondjuk ő is), és úgy élek valahol, hogy leengedek, mármint olyan értelemben, hogy közben semmilyen szinten nincs a gondolataimban, hogyan kezdem majd el a következő helyen az életemet, mert nincs következő hely, mert jó helyen vagyok, pont. Ez reményeim szerint Bécsben lesz. Tehát a logika (na jó, a megérzés is) azt vetíti előre, hogy Bécsben lesz jó nekem. Nem biztos, hogy ...

Tényleg sokkal könnyebb úgy olvasni idióta híreket otthonról, hogy nem vagyok ott. Kicsit elszomorít ugyan, de nem fordulok be napokra egy-egy hülyeségtől, mert nem érint közvetlenül, mivel nem élek benne minden egyes nap. Külön jó, hogy az itteni idióta híreket is hasonlóan könnyen elolvasom, és azoktól sem fordulok be napokra. Azok meg azért nem érintenek közvetlenül, mert nem vagyok máltai, és nem is itt tervezem leélni az életemet. Ebből az következik, hogy annak, aki hasonlóan nehezen vonja ki magát az idióta hírek hatása alól, tiszta haszon külföldön időzni.

Ott van az a rengeteg ember, de tényleg több ezer, aki megpróbál elmenekülni otthonról, ahol sok esetben évek óta polgárháború van, a fele már út közben meghal, mert felborul a csónak, kidobják, vagy csak simán nincs olyan állapotban, hogy túléljen egy ekkora utat ilyen körülmények között, aki meg szerencsésen kiköt valahol, általában Máltán vagy Olaszországban, annak a feje fölött marják egymást az EU országainak miniszterei, hogy most akkor ki mennyit fogadjon be közülük, mert senkinek sem kell egy sem, mert van elég baja nélkülük is, és úgy érzi, ne neki kelljen már megmenteni a világot. Ezek az emberek meg nem tehetnek semmiről, csak szeretnének túlélni, meg valahol új életet kezdeni, miközben tudják, hogy jó eséllyel sosem mehetnek többet haza. (Ismerek ilyet itt Máltán, öt éve jött át valami kis lélekvesztőn Eritreából, azóta nem látta a családját, és nem is lát rá esélyt, hogy valamikor fogja.) Ez valami elképesztően szomorú sors. Nincs konklúzió, csak úgy elgondolkodtam ezen, m...