LizaGazdija

érdekes lelkiállapotra utal, hogy végére értem a regény fordításának, és ettől nem eufória lett úrrá rajtam, hanem majdnem elsírtam magam, hogy most mivel fogom elütni az időt, amíg nem lesz munkám. Teljesen készen vagyok. A könyvvel amúgy még van pár nap munka, mert el kell olvasni újra a fordításomat, ki kell kicsit pofozni, és csak akkor lesz készen teljesen. Ráadásul már megvan a következő könyv, kb. két hónapja írta a szerkesztő, hogy már tudja, mit akar nekem adni legközelebb. És közben már idegesít, hogy nem csinálhatok azt, amit akarok, akkor, amikor kedvem van hozzá, mert figyelni kell másokra, miközben ennyire jó lakótársak szerintem a világon nincsenek - csendesek, kedvesek, jófejek, tök jókat lehet velük beszélgetni, de nem lógunk folyton egymás nyakán. Egy csomó alapanyagot nem találok, amit otthon csak úgy leveszek a boltban a polcról, és nem vagyok hozzá elég kreatív, hogy zökkenőmentesen megoldjam ezt a gondot, és ez is frusztrál. Mondom, teljesen készen vagyok. De most...

A tegnapi couchsurfinges iszogatáson* volt egy spanyol srác, bizonyos Ruben, aki felvetette, hogy menjünk el a ma esti tűzijátékra. Mármint nem mi ketten, hanem sokan, de én is. Kayt is hívta, adott neki egy névjegyet, hogy Kay elérje, ehhez képest nekem személyesen írta be a telefonomba a számát, és kérte, hogy csörgessem meg, hogy a telefonján, amit amúgy otthon felejtett, megjelenjen a számom, és ma majd tudjon írni SMS-t, hogy mikor és hol találkozik a csapat. Aztán ma 3/4 4-kor felhívott, és mondta, hogy ő negyed órán megy le a partra, nem akarok-e csatlakozni. Mondtam, tök jó lenne, de muszáj fordítanom**. Azt mondta, ő legalább 7-ig lent lesz, menjek oda, ha úgy alakul. Én meg ki is gondoltam, hogy 6-kor befejezem a munkát, és lemegyek, bár fürdőruhát nem veszek, csak majd lábat áztatok, mert azért mégis. Aztán amikor felálltam a géptől, a következő gondolat fogalmazódott meg bennem: "Hülye vagy te teljesen? Csettint, te meg rohansz? Hányszor csesztél már rá erre? Szó sem...

Akartam jelentkezni egy banki melóra, call centeres munka, tehát nothing too fancy, "semmi küli". Na, a mai couchsurfinges összejövetelen volt egy magyar srác, aki már megtette, ugyanehhez a bankhoz akar bekerülni. 5 körös állásinterjú van, 5 évre visszamenőleg leinformálják, minden munkaadóját felhívják, akinél ez idő alatt dolgozott, és valami irdatlan mennyiségű papír kell. Megismétlem: call center. Telefonálni kell. Izé. Lehet, hogy akkor én nem jelentkezem. Sebaj, így is van négy álláshirdetés, amire még most írni akartam, a couchsurfing után, de leragad a szemem, úgyhogy ezek reggelre maradnak. De izgi dolgok - sushi étteremben eladó/pincérnő heti 5x5 órában, 10-től 3-ig, németes call center egy online szerencsejátékos cégnél, fordítóirodánál aktakukac, valamint taxicégnél call center. Szóval most alszom egyet, aztán nekilátok, aztán fordítok, aztán megpróbálom reprodukálni a cominós hajókázáson tapasztalt ftira töltelékét, amit rizzsel fogok megenni. És közben nem érte...

És azt tudtátok, hogy Szeles Mónika, világhírű teniszezőnőnk A dadus című sorozat egyik részében is feltűnt a kilencvenes években? Bizony ám :)

Szerda este fél 10-kor azért meglepődtem a hangszeres felvonuláson. De tetszett. Paolo kicsit kinevetett, amikor feljött a tetőre, és látta, hogy én már ott tobzódom, ráadásul videózom a menetet. "Neked még ez is új itt, igaz?" - kérdezte. Hát, igen. Többen mondták, hogy egy idő után fel sem fog tűnni, úgyhogy annál inkább örülök, hogy most még észreveszem, és tetszik is.

Azt mondja az egyik: "Gyerektábor Augusztusba". Kemény, kemény.

Írt a budafoki csoportom egyik tagja, hogy felmondott, jövő héten elmegy a cégtől, és vidékre költözik.Ezzel szerintem megszűnik a csoport, mert egy főre nem szokott tanfolyamot szervezni az iskola. Tekintve, hogy ez volt az egyetlen csoportom, azért ez elég nagy érvágás lenne most, ha otthon lennék :O Így viszont örülök, hogy a lány végre olyan helyen élhet, ahol szeretne, és olyan munkája lesz, amilyet szeretne. A pasit viszont sajnálom, mert esélyes, hogy így tanfolyam nélkül marad, meg a kolléganőt sem irigylem, aki megörökölte volna őket.