Azé'

érdekes lelkiállapotra utal, hogy végére értem a regény fordításának, és ettől nem eufória lett úrrá rajtam, hanem majdnem elsírtam magam, hogy most mivel fogom elütni az időt, amíg nem lesz munkám. Teljesen készen vagyok. A könyvvel amúgy még van pár nap munka, mert el kell olvasni újra a fordításomat, ki kell kicsit pofozni, és csak akkor lesz készen teljesen. Ráadásul már megvan a következő könyv, kb. két hónapja írta a szerkesztő, hogy már tudja, mit akar nekem adni legközelebb. És közben már idegesít, hogy nem csinálhatok azt, amit akarok, akkor, amikor kedvem van hozzá, mert figyelni kell másokra, miközben ennyire jó lakótársak szerintem a világon nincsenek - csendesek, kedvesek, jófejek, tök jókat lehet velük beszélgetni, de nem lógunk folyton egymás nyakán. Egy csomó alapanyagot nem találok, amit otthon csak úgy leveszek a boltban a polcról, és nem vagyok hozzá elég kreatív, hogy zökkenőmentesen megoldjam ezt a gondot, és ez is frusztrál. Mondom, teljesen készen vagyok. De most már lesz munka, mert egy hónapja vagyok itt, és ha lesz munka, lesz egy csomó új ember, lesz egy csomó dolgom, és nem fogok ráérni vergődni a honvágy miatt, meg azon, hogy mégsem olyan rossz egyedül lakni. Eléggé meg vagyok kavarodva, ráadásul kemény érzelmi hullámvasúton ülök: az egyik percben olyan boldog vagyok, hogy alig bírok magammal, a másikban meg teljesen elkeseredem, és teljesen kilátástalannak érzek mindent.

Ezzel együtt is jól tettem, hogy eljöttem, mert muszáj volt már megtapasztalni végre, milyen külföldön élni, és még csak most jön az a rész, hogy milyen külföldön dolgozni. Ha egyenesbe jövök, megszokok itt, már könnyebb lesz. Nagyon várom.