LizaGazdija

Jó, végiggondoltam, én sem mindig tartom be, amit ígérek. Csütörtökön például megígértem egy nálam okosabb és tapasztaltabb embernek, hogy egész hétvégén nyugodt maradok és mosolyogni fogok, történjék bármi is. Ehhez képest a szinte kontrollálatlan düh kicsit ígéretszegésnek tűnik, bizonyos szempontból, ha úgy nézzük. Azt viszont továbbra is fenntartom, hogy mindennek az alapja a bizalom, aminek az alapja a megbízhatóság, és nem könnyű megtanulni bízni valakiben, aki tízből nyolc esetben nem tartja meg a szavát.

amikor a Városligeti Műjégpálya nem tud látogatókat fogadni január 5-én, mert az enyhe időjárás miatt gyors tempóban olvad a jég. A Mű jégpályán, értitek. Ezzel együtt megérkezhetne már az a kib. tél, esetleg eshetne egy kis hó, mennék korizni, hótalpas túrázni, csúszkálni a Normafához. Ez, ami most van, ősznek is gyenge, és utálom.

Ez még csak nem is igazi könyv, ráadásul nem is az enyém, csak neveletlen módon elolvastam, mielőtt odaajándékoztam annak, akinek vettem, de ha már így belejöttem, hát értékelem ezt is. Kellemesen idétlen, jókat lehet mosolyogni rajta. Mondhatni, édes kis semmiség. Mintegy negyed óra alatt el lehet olvasni, kellemesen agyrohasztó, garantáltan lelazul tőle az olvasó. A kedvencem a mottó ( Ki az oroszlánt szereti, antilop nem lehet ) és az araszlános poén. Képzeljétek, még pontoztam is. Négy csillagot kapott az ötből.

Óvodás korom óta nagyon ritkán volt kifestve a körmöm, leginkább csak az elmúlt három hétben, akkor is csak azért, mert kaptam egy ilyet a névnapomra anyuéktól (háztetőset, lila színben). Az okot egyszer elmeséltem, talán pár éve, de mivel nem működik ez a rendkívül hasznos kereső a blogon (tényleg, nektek működik?), nem tudom linkelni a bejegyzést, úgyhogy röviden összefoglalom a lényeget ismét. Anyu sosem festette a körmét, máig sem teszi, 26 év alatt talán egyszer láttam rajta körömlakkot, Nagyi viszont festette, és nekem megtetszett a dolog. Egyszer, amikor még bőven óvodás koromban a gondjaira voltam bízva, megkérdeztem, elvehetem-e a piros körömlakkját, kifesthetem-e a körmömet. Ő meg lelkesen belement. És hagyta, hogy nekiessek a kezemnek. Ugye, egy óvodás gyerek esetében jól fejlett finommotoros mozgásról még aligha beszélhetünk, amit gyönyörűen illusztráltam is: minimum a második ujjpercemig vörösre pingáltam mind a tíz ujjamat. Nagyi valami nagyon furcsa oknál fogva ezt n...

Tudjátok, milyen érzés az, amikor ígérnek valamit, aztán négyszer-ötször megváltoztatják az ígéretet, egy esetben pont akkor, amikor már azt hiszed, azért hívnak, mert teljesült, amit ígértek? Elárulom, hogy nagyon-nagyon-nagyon rossz, hatalmas csalódás, nagyon nehéz, szinte kibírhatatlan. Két napja konstans sírhatnékom van, és úgy érzem, már soha nem lesz jó. Sose érezzetek, ezt tanácsolom. Tényleg minden könnyebb lenne, ha az ember lélek nélküli robot lenne. Miért nem lehet az? Vagy legalább én miért nem lehetek az?

Szükségem van valakire, aki hétfőn vagy kedden délelőtt segít nekem visszavinni a fenyőfámat a soroksári Oázisba. Nem kell, hogy kocsija is legyen az illetőnek, de nagyon kellene, hogy busszal eljöjjön velem, mert egyedül nem tudom olyan messzire elhurcolni a fát, mert ahhoz nagyon nehéz. Sajnos a délután nem jön össze egyik nap sem, mert csak 6-ig vannak nyitva, és én akkor még simán dolgozom. Légyszi, valaki! Hálám jeléül mondjuk fel tudok ajánlani egy Cserpes-látogatást, na?

11-12 éves koromban adták először a tévében A farm, ahol élünk című sorozatot, aminek akkora rajongója voltam, hogy még a főcímről sem maradhattam le soha. Megfogott az a hangulat, akkor éreztem először, hogy ha lenne időgépem, abba a világba utaznék vissza, és ez azóta sincs másként. Nagyi látta, mennyire szeretem a sorozatot, tudta, hogy mit szeretek rajta, ezért aztán a kezembe adta B. S. Aldrich könyveit. Hármat olvastam tőle: És lámpást adott kezembe az Úr, Száll a fehér madár, A múlt dala. Nagyi nem tévedett: nagyon-nagyon szerettem ezeket a könyveket. Amikor aztán meghalt, megkérdezték a szüleim, mit kérek a hagyatékából, és én ezt a három könyvet kértem. Csak kettő került elő, de úgy gondoltam, A múlt dalát is beszerzem antikváriumból, és ha már ott voltam, és ott volt egy eddig számomra ismeretlen Aldrich-mű, hát azt is elhoztam. Gondoltam, hátha felidézi nekem/bennem azt az időt. Nagyjából sikerült. Érdekes, hogy most is úgy éreztem olvasás közben, hogy addig volt jó, ...