B.S. Aldrich: Ella kisasszony

11-12 éves koromban adták először a tévében A farm, ahol élünk című sorozatot, aminek akkora rajongója voltam, hogy még a főcímről sem maradhattam le soha. Megfogott az a hangulat, akkor éreztem először, hogy ha lenne időgépem, abba a világba utaznék vissza, és ez azóta sincs másként. Nagyi látta, mennyire szeretem a sorozatot, tudta, hogy mit szeretek rajta, ezért aztán a kezembe adta B. S. Aldrich könyveit. Hármat olvastam tőle: És lámpást adott kezembe az Úr, Száll a fehér madár, A múlt dala. Nagyi nem tévedett: nagyon-nagyon szerettem ezeket a könyveket. Amikor aztán meghalt, megkérdezték a szüleim, mit kérek a hagyatékából, és én ezt a három könyvet kértem. Csak kettő került elő, de úgy gondoltam, A múlt dalát is beszerzem antikváriumból, és ha már ott voltam, és ott volt egy eddig számomra ismeretlen Aldrich-mű, hát azt is elhoztam. Gondoltam, hátha felidézi nekem/bennem azt az időt.

Nagyjából sikerült. Érdekes, hogy most is úgy éreztem olvasás közben, hogy addig volt jó, amíg tartott a XIX. század, a XX. már egészen más hangulatú, nagyon éles a váltás. 11-12 évesen imádtam volna ezt a könyvet, jó eséllyel rányomtam volna a „Kedvenc” gombra is, ha lett volna akkoriban Moly. Most nem. Most idegesített Ella kisasszony. Érdekes, hogy pont most talált meg ez a könyv, és tudom, hogy akár üzenetként is értelmezhetném, és kellőképpen meg is ijedtem tőle, eléggé nyomaszt. Ella kisasszony magánya nem olyan magány, hiszen mindig van mellette valaki, sőt mindig sokan vannak mellette, de akkor sincs családja. Olvasás közben két dolog járt a fejemben. 1. Ez a mértékű önfeláldozás már a balfácánsággal határos, 2. Nagyon-nagyon remélem, hogy én nem járok úgy, mint Ella kisasszony.

Ez a könyv tényleg beszélt hozzám. Azt mondta, igenis vegyem tudomásul, hogy annak az életnek is lehet értelme, amiben nincs férj, nincs gyerek, csak a hivatás van. Mert ez az én egyik legnagyobb félelmem, és nem tudom, hogyan kezelném, ha velem is megtörténne, hogy nem találnék párt, és nem lenne gyerekem. Igazából elszorul a torkom meg összeugrik a gyomrom, ha csak eszembe jut, szóval igyekszem nem gondolni rá. Nehezemre esik elhinni, hogy tényleg megéri egy egész életet leélni igazi boldogság nélkül, ha a végén adnak nekünk egy életműdíjat az oktatásban eltöltött hosszú éveinkért. De nagyon fogok igyekezni, hogy megbékéljek ezzel, mert úgy érzem, hogy ha ezoterikusan próbálom nézni a dolgot, akkor ez egy lecke, ezt nekem meg kell tanulni, és először ilyen kis kedvesen utalgatnak, könyvből tanulhatok, de tartok tőle, hogy ha rossz vagyok, nem fogom fel könyvből, akkor képesek és megtapasztaltatják velem. Szóval inkább igyekszem jó diák lenni, és elhinni a könyvnek, hogy Ella kisasszony élete nem elpazarolt élet, hanem pontosan ugyanolyan értékesen eltöltött, mintha férje meg gyerekei lettek volna.

Eredetileg 3,5 csillagot akartam adni a regénynek, de az utolsó fejezet felhúzta négyre. Azért, mert nem olyan klisével lett vége, mint amire számítottam, és ez tetszik nekem. Azért arra a gondolatra elmosolyodtam, hogy kislányként milyen jót sírtam volna ezen az utolsó néhány oldalon.