Piros köröm
Óvodás korom óta nagyon ritkán volt kifestve a körmöm, leginkább csak az elmúlt három hétben, akkor is csak azért, mert kaptam egy ilyet a névnapomra anyuéktól (háztetőset, lila színben). Az okot egyszer elmeséltem, talán pár éve, de mivel nem működik ez a rendkívül hasznos kereső a blogon (tényleg, nektek működik?), nem tudom linkelni a bejegyzést, úgyhogy röviden összefoglalom a lényeget ismét.
Anyu sosem festette a körmét, máig sem teszi, 26 év alatt talán egyszer láttam rajta körömlakkot, Nagyi viszont festette, és nekem megtetszett a dolog. Egyszer, amikor még bőven óvodás koromban a gondjaira voltam bízva, megkérdeztem, elvehetem-e a piros körömlakkját, kifesthetem-e a körmömet. Ő meg lelkesen belement. És hagyta, hogy nekiessek a kezemnek. Ugye, egy óvodás gyerek esetében jól fejlett finommotoros mozgásról még aligha beszélhetünk, amit gyönyörűen illusztráltam is: minimum a második ujjpercemig vörösre pingáltam mind a tíz ujjamat. Nagyi valami nagyon furcsa oknál fogva ezt nem érezte gáznak, és nem mosta le, de az is lehet, hogy csak nem volt otthon lemosója, ki tudja, megkérdezni sem lehet már tőle, bár szerintem nem emlékezne az esetre. (A kellemetlen dolgok az évek során elfelejtődnek.) A lényeg, hogy amikor anyu megérkezett, oltári nagy balhé kerekedett abból, ahogy kinéztem. Nagyon dühös volt, amiért Nagyi hagyta, hogy összekenjem magam 3-4 éves létemre, ráadásul mindjárt piros körömlakkal, mert az olyan jól illik egy óvodáshoz. Bár tavasz volt és meleg, kesztyűben hozott haza a körútra, meg is bámultak minket, volt, aki oda is jött megkérdezni, miért csinálja ezt velem, erre tisztán emlékszem. Vettünk acetonos körömlakklemosót, és aztán lemosta rólam a piros színt. Emlékszem, nem volt kíméletes, én meg sírtam, hogy ez fáj, meg különben is, büdös, amire mondta, hogy majd legközelebb nem pingálom ki magam. És lőn. Legalább 20 éven át eszembe sem jutott körömlakk közelébe menni se.
Most viszont, miután két hétig kipingált körmökkel éltem, és úgy tűnt, hogy ez nem is olyan rettenetes, elővettem azt a piros körömlakkot, amit még pár éve kaptam valakitől (nem elképzelhetetlen, hogy azt is anyuéktól) valamilyen ünnepre, és kilakkoztam a körmömet*. Nagyon ravasz voltam: azért este csináltam, mert gondoltam, lefekvésig még megszokhatom, hogy piros a körmöm, és akkor van esély rá, hogy nem mosom le holnap, mielőtt kiteszem a lábam a lakásból, míg ha reggelre hagyom a festegetést, egészen biztos, hogy azzal a lendülettel le is mosom az eredményt.
Szóval most piros a körmöm. Furcsa. Nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen még egyszer az életben. De látható a fejlődés: most kizárólag a körmöm piros, az ujjam a legkevésbé sem.
*Ettől azt is vártam, hogy könnyebb lesz a lelkem, és nem összetörve fekszem le aludni. És bejött. Igaz, ehhez kellett Charles Dickens második ciripelése is, na meg az, hogy blogba öntsem a bánatomat. Tényleg igaz, hogy segít, ha az ember kiírja magából, ami bántja. Aki még nem tette volna meg, próbálja ki!
Anyu sosem festette a körmét, máig sem teszi, 26 év alatt talán egyszer láttam rajta körömlakkot, Nagyi viszont festette, és nekem megtetszett a dolog. Egyszer, amikor még bőven óvodás koromban a gondjaira voltam bízva, megkérdeztem, elvehetem-e a piros körömlakkját, kifesthetem-e a körmömet. Ő meg lelkesen belement. És hagyta, hogy nekiessek a kezemnek. Ugye, egy óvodás gyerek esetében jól fejlett finommotoros mozgásról még aligha beszélhetünk, amit gyönyörűen illusztráltam is: minimum a második ujjpercemig vörösre pingáltam mind a tíz ujjamat. Nagyi valami nagyon furcsa oknál fogva ezt nem érezte gáznak, és nem mosta le, de az is lehet, hogy csak nem volt otthon lemosója, ki tudja, megkérdezni sem lehet már tőle, bár szerintem nem emlékezne az esetre. (A kellemetlen dolgok az évek során elfelejtődnek.) A lényeg, hogy amikor anyu megérkezett, oltári nagy balhé kerekedett abból, ahogy kinéztem. Nagyon dühös volt, amiért Nagyi hagyta, hogy összekenjem magam 3-4 éves létemre, ráadásul mindjárt piros körömlakkal, mert az olyan jól illik egy óvodáshoz. Bár tavasz volt és meleg, kesztyűben hozott haza a körútra, meg is bámultak minket, volt, aki oda is jött megkérdezni, miért csinálja ezt velem, erre tisztán emlékszem. Vettünk acetonos körömlakklemosót, és aztán lemosta rólam a piros színt. Emlékszem, nem volt kíméletes, én meg sírtam, hogy ez fáj, meg különben is, büdös, amire mondta, hogy majd legközelebb nem pingálom ki magam. És lőn. Legalább 20 éven át eszembe sem jutott körömlakk közelébe menni se.
Most viszont, miután két hétig kipingált körmökkel éltem, és úgy tűnt, hogy ez nem is olyan rettenetes, elővettem azt a piros körömlakkot, amit még pár éve kaptam valakitől (nem elképzelhetetlen, hogy azt is anyuéktól) valamilyen ünnepre, és kilakkoztam a körmömet*. Nagyon ravasz voltam: azért este csináltam, mert gondoltam, lefekvésig még megszokhatom, hogy piros a körmöm, és akkor van esély rá, hogy nem mosom le holnap, mielőtt kiteszem a lábam a lakásból, míg ha reggelre hagyom a festegetést, egészen biztos, hogy azzal a lendülettel le is mosom az eredményt.
Szóval most piros a körmöm. Furcsa. Nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen még egyszer az életben. De látható a fejlődés: most kizárólag a körmöm piros, az ujjam a legkevésbé sem.
*Ettől azt is vártam, hogy könnyebb lesz a lelkem, és nem összetörve fekszem le aludni. És bejött. Igaz, ehhez kellett Charles Dickens második ciripelése is, na meg az, hogy blogba öntsem a bánatomat. Tényleg igaz, hogy segít, ha az ember kiírja magából, ami bántja. Aki még nem tette volna meg, próbálja ki!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése