LizaGazdija

Ez a sorozat hetedik kötete, és 1881-től 1883-ig követi nyomon az eseményeket. A hírhedt 1880-81-es tél után egyre inkább közösséggé szerveződik a városka, De Smet, és egyre csak bővül. A város hölgyei megszervezik az első szaloneseményeket, az első irodalmi esteket, a férfiak pedig az első július negyedikei ünnepséget. Az Ingalls-családban is egyre több a változás, ahogy a lányok lassacskán felnőnek. Laura most már 14-16 éves, Mary 16-18. Laura életében először pénzt keres varrónőként, miközben megismerkedik a város árnyoldalával, és megtapasztalja, hogy nem minden családban olyan egyértelmű a béke és a szeretet, mint náluk. Végre összejön annyi pénz, amiből Maryt el lehet küldeni a vakok intézetébe, Iowába. A legfurcsább számomra, hogy a család minden telet a városban tölt, aztán kiköltözik a prérire, mert a törvény szerint az első időszakban évi hét hónapot az államtól igényelt földterületen kell lakni, különben az állam visszaveszi azt. Nekem valószínűleg nem lenne elegendő el...

Amúgy az olvasáson túl is élek ám, de még hogy! Például tegnaptól megint járok pilatesre, amitől mára olyan izomlázam lett a karomban meg a vállamban, hogy csak néztem. A torna közben szépen halad, úgy döntöttem, a hétfő pihenőnap lesz, ha megyek pilatesre, bár az igazán menő az lenne, hogy egy óra kutyaséta, egy óra pilates, egy egység Jillian Michaels, de hát ez van, nem lehet az ember telhetetlen magával szemben sem. Ma végre akkorát estem, mint az ólajtó. Délelőtt szép óvatosan tapogatóztam lefelé a lépcsőn, amikor az utolsó szakaszon, a földszinti rács előtt kicsúszott alólam a bal lábam, olyan jó kis vígjátékosan, én meg elterültem, bele a sárba. Ahol csak lépcsőt értem, alaposan megütöttem magam, de leginkább a fejemet sajnálom, ami még este is fájt, pedig nem is értem, hogy tudtam beverni. Mindegy, ezt is túléltem, szerencsére nem fordul elő túl gyakran. Közben az egyetem is rendeződni látszik, nem kellett végül fizetni az indexleadásért, minden be van írva, jöhet az új fél...

Laura Ingalls Wilder ma éppen 145 éve született a képen látható helyen, a képen láthatóhoz hasonló házikóban (az eredeti azóta sajnos elpusztult). Már vagy egy hete csak Laurát olvasok, nyilván ma is. Nagyon sajnálom, hogy nem előbb kezdődött az életem, mert vele (is) nagyon-nagyon szívesen beszélgettem volna egy jó kis tea vagy vacsora mellett.

Hozta a szokásos színvonalat: szuper volt, öt csillagot érdemel. Volt itt esemény meg kaland bőven, elég csak belegondolni az alaphelyzetbe, miszerint október elejétől április végéig tart a tél a préri közepén található, világtól elzárt, 75 lakosú városkában, ahová az első hóvihar után a vonat sem jut el. Ez 1880-81 kemény tele, amit néha még máig is emlegetnek, annyira rendkívüli volt. Nem semmi élmény lehet 5-6 hónapon át úgy élni, hogy 3-4 napig hóvihar, utána egy napig nyugi, aztán az egész kezdődik elölről. Mindezt mínusz 10 és mínusz 40 közötti hőmérséklet és nappal minimális, éjszaka nuku fűtéssel. Mindemellett megint egy csomó érdekességet megtudtam arról, hogyan zajlott a prérin az élet, milyen praktikákkal maradtak életben az emberek, még ha el is fogyott a szén és az étel. Én hálás vagyok Laurának, hogy ezt mind leírta, és biztos vagyok benne, hogy ezt nehezen viseltem volna a helyében. Ezt a végtelen unalmat, hogy fél éven át gyakorlatilag nem lehet kimenni a házból. Örü...

Lenke Rothman nem túl ismert Magyarországon, ami részben talán annak köszönhető, hogy Svédországban élte le az életét 16 éves kora után. Holokauszt-túlélő, ez a regény pedig a kézzel fogható bizonyíték arra, hogy sosem heverte ki, ami vele és a családjával történt. (A képen ő látható egyik húgával, Irénnel.) Nehéz olvasmány. Kissé csapongó, néha összefüggéstelennek tűnik, úgy érzem, csak az írónő tudhatta, hogyan kapcsolódik egyik dolog a másikhoz. Többnyire vad asszociációk követik egymást, tényleg nehéz lépést tartani ezzel a gondolatfolyammal. Megrázó az egész történet, de talán mindennél jobban az, hogy Lenke Rothman soha nem heverte ki azt, ami a holokauszt idején történt. Még 44 évvel a megmenekülése után sem tud szabadulni attól a kérdéstől, miért történt mindez, soha nem jut el az elfogadásig, és ezzel megkeseríti a saját életét. Nagyon sajnálom őt, nagyon nehéz élete lehetett. Persze nem azt mondom, hogy túl kellene lépni ezen, vállat vonni, hogy ez van, de szerintem nem eg...

Van pár ember, aki nagyon izgul Marciért, mert 1. nem szeretik rendesen 2. nincs mit ennie 3. nincsenek játékai. Nekik szeretnék megnyugtatásul mondani ezt-azt. 1. Marci nem él szeretetlenségben. Van neki három gazdája, ezek mindegyike szokott vele játszani, szokta őt vakargatni. Emellett persze kap büntit, ha rossz, szerintem ez így normális. 2. Marci valami tudományosan kiválasztott, eléggé márkás kaját kap, kilóját egy ezresért. Napi kétszer eszik, reggel és este, közben meg egyszer egy adag csontot. Persze tudna enni egész nap, meg nagyon szívesen enne csokikát kilószámra, de mivel ő már második kutya ebben a családban, őt már okosabban neveljük. Ezért nincs csoki, mert nem szeretnénk, ha tizenpár éves korára neki is tönkremennének a fogai. 3. Van neki játéka. Van plüsse, csomó labdája, tatuja. Úgy néz ki a lakás, mint egy óvoda csoportszobája. Az, hogy nem viszek neki labdát a sétára, az nem azt jelenti, hogy nincs neki labdája, hanem csak azt, hogy nem szeret labdázni. A m...