LizaGazdija

A számomra nem túl értelmesnek tűnő kötelező programok, pl. osztályozó értekezlet, ahol az ofők felolvassák a magatartás és szorgalom jegyeket összesen mintegy 7-8 órában, vagy pl. a félév pedagógiai zárása, ahol 2-3 órában statisztikákat hallgatunk. Nekem, mint nem rég érettségizettnek azért is fájdalmasak ezek a programok, mert a gyerekek ilyenkor 11-kor, legkésőbb 12-kor hazamennek, és nyernek egy szabad délutánt, míg én nyerek egy hosszúra nyúló, unalmas délutánt. Másik ok a rosszindulatú gyerekek. Azt hiszem, tudom kezelni a helyzetet, miszerint az egyik osztály kifejezetten utazik rám érzésem szerint. Beszüntettem a mosolygást és a kedveskedést. Tárgyilagosak maradunk, a feladatra koncentrálunk, nincsenek aranyos pluszfeladatok (ha esetleg olvasná valaki a tantestületből, bár nem fogja soha: nem, nincs warmer, viszont nincsenek a NEF aranyos kis pluszfeladatai sem). Ha ez nekik így jó, akkor ez marad a módszer, ha meg nem jó, akkor megtanulnak viselkedni. De hogy rajtam nem fogna...

Egészen olyan volt ez a nap, mint egy maratoni futás. Reggel 7-kor indultam el itthonról, mint általában. 8-tól délig lenyomtunk 6 rövidített órát. A 6. óra után szünet nélkül kezdődött az első félév pedagógiai zárása. Mondtam az igazgatónőnek, hogy a részletes program alapján nekem 14.40-kor el kell jönnöm, mert 15.45-re az Atalantában kell lennem. Nem engedett el. Vannak események, amiken minden pedagógusnak kötelessége megjelenni és végig ott ülni, és mindenkinek lennének magánjellegű programjai, így nem mehetek el én sem. Ekkor felhívtam az Atalantát, hogy nem fogok beérni az értekezletre, csak kb. 16.15-re. Mondták, jó. Ezek után 15.30 helyett 15.40-ig tartott ez a remek zárás gyakorlatilag szünet nélkül. Igen-igen nyűgös lettem a végére, elsősorban azért, mert egész nap nem ettem addig egy falatot sem. 15.40-kor sem ehettem, hiszen rohanni kellett az Atalantába. Odaértem pontban 16.15-re, és 18.15-ig tájékoztattak a holnap induló tanfolyam részleteiről. A végén már egészen biztos...

végtelenül el vagyok keseredve. Szeretném megnézni a CSI kiállítást, szeretnék elmenni moziba, szeretnék a barátnőimmel találkozni, és minderre jelenleg esélyem sincs, gondolkodni is felesleges ilyesmin. Utálom, elegem van, nem akarom csinálni :( És akkor holnap mindjárt mehetek olyan gyerekek közé, akiknél bármit csinálok, mindenképpen röhögnek rajtam, rosszindulatúak, és egyébként is eléggé, khmm, neveletlenek. A tökömnek kell ez :( Segítsééég!!! Műfordító akarok lenni. Most azonnal. Nagyon-nagyon-nagyon.

Volt ugyebár az a tervem az államvizsga utáni első hétvégéről. Egész hétvégén alvás, fekvés, olvasás, pihenés. Na, akkor ezt most össze lehet hasonlítani a hétvégémről szóló bejegyzéssel. Annyira utálom már ezt, de annyira :( :( :(

Ezt szervezte ma Tomi anyukája a diplomám örömére :) Volt húsleves, rántott hús krumplival, uborkasalátával, rizsfelfújttal, szamócás gyerekpezsgővel, valamint egy kis csokitortával. A csokitortát marcipánnal vonták be, és ül a tetején egy elégedetten mosolygó Micimackó. Nagyon-nagyon aranyos, majd mutatok róla fényképet is :) Végre kijavítottam mindent, de mindent, ami nálam volt, az összes levelet és fogalmazást és fordítást, halleluja. Csak a fordításba nem kezdtem bele, és a holnapi órákra nem találtam még ki semmit. No de nem lehet minden tökéletes.

Az eleje rohanós volt, aztán felköszöntöttük Gabit a szülinapja alkalmából, ami amúgy éppen ma van, és Nagyit a névnapja alkalmából. Gyönyörű fehér minden, jó is volt a kedvem egész nap. Az este viszont kisebb katasztrófába fordult át, és nem érzem, hogy miattam. Ha egész nap hergelnek, várható, hogy egyszer csak egy beszólás után kitörök. Na mindegy, erről sincs kedvem mesélni. A kutya pedig sántít szakadatlanul, én meg legszívesebben elásnám magam.

Apu kocsijáról lelopták a rendszámot. Az elsőt és a hátsót is. (A tettesnek innen üzenem, hogy a jó édes anyukáját neki, azt.) Lovasi András kisbuszát feltörték, a Kalákáét ellopták. Détár Enikő idegösszeomlást kapott. Mi van ma?????