Ma tudtam meg

Legrégibb barátnőm, Réka ugyanabba az általánosba járt, ahová én, csak egy évvel alattam, mert évvesztes (amúgy egyidősek vagyunk), és mivel szünetekben gyakran átmentem hozzá az ő termükbe, az osztálya nagy részét ismertem, olyannyira, hogy most is fel tudom sorolni szerintem legalább az osztálytársai felét vezetéknévvel együtt, és előttem van az arcuk is. Ja, meg nyaranta sokszor táboroztunk együtt, szobatársak is voltunk sok lánnyal közülük.

Réka ma írt, hogy ma ért el hozzá a hír, hogy azon a buszon, amelyik a horvátországi egynaposról tartott hazafelé, és Szabadbattyánnál balesetezett, utazott az egyik volt osztálytársnője, akivel még én is sokszor találkoztam sulin és táboron kívül is, mert akkoriban ők ketten legjobb barátnők voltak - és ő az egyik halálos áldozat.

Nagyon szíven ütött a hír. Nem azért, mert nagyon kötődtem volna a lányhoz, nagyon közeli ismerősöm lett volna, de megrázó a tudat, hogy az az egykori kislány, akivel nyáron egy szobában aludtunk a táborban, és akivel együtt játszottunk Rékáéknál, most meghalt. 33 évesen, ilyen körülmények között. Egy mindig nevetős, életvidám, aktív lány, legalábbis az emlékeimben ilyen. Ez önmagában is tragédia, és igyekszem nem belegondolni, mit él át az anyukája és a testvére, de időnként mégis belecsúszom abba, hogy megérzek belőle valamit. Leírhatatlan. 

Éppen a mosókonyhában voltunk, amikor olvastam az üzenetet. Fontos, hogy ezután is mindig legyen kettesben programom Flórával, és múltkor, még terhesen, amikor nem tudtam máshogy megoldani a mosást, csak úgy, hogy levittem őt is, annyira élvezte, hogy azóta naponta elmondta, hogy menjünk máskor is. Így aztán azt találtam ki, ez lesz ezen a héten az itthonról elmenős közös programunk, ahol csak ketten vagyunk. (Mert kettesben azért szoktunk játszani sokat, amikor a baba alszik.) Violára addig az anyósom és a sógornőm vigyázott, és olyan jófej volt a kicsi, hogy két és fél órát lent tudtunk lenni Flórával, bújócskáztunk, fogócskáztunk (én így a gyermekágyi időszakban nagyon visszafogottan), énekeltünk, mondókáztunk, könyvet olvastunk, plusz Flóra ki- és bepakolta a mosógépet meg a szárítót, elindította a programot. Na, és épp magában futkározott fel-alá, amikor érkezett ez a hír, és néztem őt, ahogy szedi a kis lábait meg nevet, és félelmetes volt a gondolat, hogy van anyuka, aki ugyanígy nézi a saját gyerekét, amikor ilyen kicsi, aztán meg elveszíti őt, és akkor milyen kegyetlen lehet, amikor visszaemlékszik erre, hogy milyen édesen szaladgált.

Jaj, rettenetes. Miért történnek ilyen dolgok?