Ügyesen várakozol ❤

Sokszor olvasom-hallom, hogy sokakat idegesít, amikor a szülő a játszótéren nem a gyerekét figyeli, hanem telefont nyomkod, beszélget, és nem is érdekli, merre jár, mit csinál a gyerek. Ez a jelenség tényleg létezik, számtalanszor tapasztaltam/tuk már. Volt, amikor apuka leült a homokozó szélére, előkapta a mobilját, és boldog fejjel nyomkodta, miközben a kisfia próbálta bevonni a játékba, de még csak reakciót sem kapott, aztán a kislány rászólt: "Apa, miért a mobilodat nyomkodod most is?" Erre persze eltette, de azért szomorú látvány volt. Az is megesett, hogy én a homokozó szélén ültem, Tomi a homokozóban, Flórával játszottunk, és ez annyira érdekes volt a gyerekeknek, hogy rövidesen négy kislány tolongott körülöttünk, és mindenki Tomival akart játszani. (A szüleik a játszótér túlsó felében, a padon üldögéltek, ahonnan rá sem látni a homokozóra.) Egy másik alkalommal három olasz anyuka beszélgetett olyan élénken a homokozó szélén, hogy nem értek rá akár egy pillantást is vetni a gyerekeikre. Az egyiket kézen fogta a kisfia, vitte volna játszani, de anyuka rá sem nézett, csak darálta tovább a szöveget, a gyerek meg már sírt, aztán addig húzta, hogy már nem ért tovább anyuka karja, ekkor a gyerek elvágódott a homokozóban, amitől még jobban sírt, és ekkor sem kapott egy pillantást sem, nemhogy vigasztalást. Szóval én értem, hogy nehéz és fárasztó egész nap a gyerekkel lenni, nekem is az(volt, amikor még nem volt bölcsis), de azért szerintem nem pont a játszótérnek kellene az énidőnek lenni, ha az embernek még pici a gyereke. Merthogy a fent említett esetek szereplői mind 2-5 éves gyerekek voltak.

Na, és akkor elérkezett a tegnap este.

Tomi úgy elaludt délután, hogy nem tudtuk felkelteni (hajnalig dolgozott előtte), úgyhogy Flórával kettesben sétáltunk el a kedvenc játszóterünkre, mert ilyen szép időben nem lehet kihagyni. Kivettem Flórát a hordozóból, kérdeztem, melyik játékot szeretné kipróbálni először. Elsőként a nagy csúszdán szeretett volna csúszni velem, majd a babacsúszda felé vette az irányt, ahol már játszott két kisfiú, de itt az a szokás, hogy beállunk a sorba harmadiknak, aztán annyival többet vár mindenki minden körben. Az anyukák közvetlenül a csúszda mellett álltak, de nagyon belemerültek a beszélgetésbe, a kisfiúk felé ritkán tekintgettek. Most először teljesen egyedül mászott fel Flóra a lépcsőn, tök büszke voltam rá. A nála nem sokkal idősebb kisfiúk nyilván nem voltak büszkék, viszont idegesítette őket, hogy egy náluk lassabb kislány is becsatlakozott, ezért az egyik háromszor lökte félre, amikor épp Flóra jött volna. A gyerekem csodálkozva nézett rám, mondtam neki, van ilyen, nem mindenki tudja kivárni a sorát, de ez nem szép dolog. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy Flóra már a csúszda tetején ült, amikor megérkezett mögé a kisfiú, aki nemes egyszerűséggel hátba rúgta Flórát, hogy haladjon már gyorsabban. Lehet kb. kétéves, szóval nem volt brutál erős rúgás, de azért én rohadt ideges lettem. Ezt nem mutattam ki, kedvesen és nyugodtan mondtam a kisfiúnak, ne rugdossa. Erre belerúgott megint. Ekkor már tagoltabban, komolyabb arckifejezéssel ismételtem meg, hogy ne rúgja meg többet. Flóra nem vette a lelkére a dolgot, lecsúszott. A következő körben aztán megint akkor ért mögé a kisfiú, amikor Flóra már a csúszda tetején ült, és megint jött a hátba rúgás. Itt már hangosabban, csúnyábban szóltam rá, hogy megmondtam, hogy ne rugdossa a lányomat. Ezek után a gyerek mozdulatlanul állt Flóra mögött még vagy öt másodpercet, amikor is ilyet szólt az anyukája: "Nagyon ügyesen vársz!" (Németül kicsit viccesebben hangzott: "Super, wie du wartest!") Ja, banyek, miután háromszor hátba rúgta a gyerekemet. Nagyon szuper, tényleg. Azért erre még lehetne gyúrni.