Összeültünk szakmázni
Haha.
Na de kezdem az elején. Mivel péntekre is bent tartották Flórát a kórházban, nem tudtam elmenni a tanfolyamra. Ez azért szívás, mert csak pénteken kell menni, akkor viszont egész napra, és kötelező, nincs hiányzási lehetőség. Csütörtökön, amikor kiderült, hogy így jártunk, felhívtam az iskolavezetőt, elmeséltem, mi van, és azt mondta, a következő tanfolyam azonos témájú alkalmakor bepótolhatom ezt a mostanit. (Hét hét, hét különböző téma a felosztás.) Rendes tőle, megkönnyebbültem.
Múlt héten úgy beszéltük meg a többiekkel (négyen vagyunk), hogy a mai óra után összeülünk, és egy sör mellett hozzálátunk az egyik feltétel teljesítéséhez, belekezdünk a közös projektbe. Nyilván nem gondoltam, hogy tényleg ez fog történni, de azért arra számítottam, hogy a nagy sörözés/kólázás közepette legalább szó esik a projektről, arról, van-e valakinek valami ötlete. Nekem van, akár egyedül is meg lehet csinálni az egészet, legalábbis már kétszer kellett ugyanilyet csinálnom, és mindkét anyag megvan a gépemen.
No, ehhez képest csak úgy dumálgattunk meg iszogattunk, egyesek eszegettek is*. Jó hangulat volt, nem panaszkodom, de a feladattal nem jutottunk előrébb, és az én lelki szemeim előtt felrémlett az a horror, hogy a) nem fogunk elkészülni vele, vagy b) az utolsó két napban pánikszerű kapkodással sikerül majd valami kritikán aluli izét összedobni. Félidőnél járunk, és még egy szó sem esett az egészről. Ezért úgy döntöttem, húsvét után küldök a többieknek anyagot, és megpróbálom beindítani a melót.
A kellemes beszélgetés kellemetlen része az volt, amikor arra a kérdésre, hogy mi volt ma (rajtam kívül még a másik lány hiányzott, őt külföldre küldte a cége), nem azt mesélték el a fiúk, miket csináltak, mi újat tudtak meg, milyen visszajelzést kaptak a házi feladatukra, stb., hanem azt, hogy az oktató milyen személyiség, és ez mennyire idegesítő, illetve még azt is, hogy két alkalomra csatlakozott hozzánk egy nő**, és ő milyen személyiség, és ez mennyire idegesítő. El voltam képedve. Az első ilyen élmény az egyetem első hetében ért, amikor még tökre örültem, hogy juhú, mindenki nagykorú, mindenki felnőtt, nem lesz már az a fikázás és lélekgyötrés, mint a gimiben, mire odajött hozzám egy csaj csak úgy, minden előzmény nélkül, és megkérdezte, tudtam-e, hogy XY csoporttársunk "buzi". Tényleg az volt még ilyen csalódás, mint ez a mostani. Most is azt hittem, hogy felnőttek között nem buli már mások fikázása a hátuk mögött. Hát de. A kedvenc részem az egyik srác következő szövege volt. Az oktató olyan kis aranyos, cuki lány, amivel nincs gond, csak ő ezt nem bírja elviselni. Az újonnan csatlakozott nővel egy hullámhosszon volt az oktató, de ez érthető is, mert ez a nő is egy cuki lány, eléggé irritáló. Tulajdonképpen csak annyi az egész, hogy ennek az oktatónak nem ő (a srác) a célközönsége, hanem az aranyos, cuki lányok, mint például az újonnan csatlakozott nő és én. Így tudtam meg, hogy a) én egy aranyos, cuki lány vagyok, b) irritálom a srácot. Azt gyanítom, ez utóbbit nem akarta ilyen kendőzetlenül közölni velem, de hát így sikerült. Nem szívtam mellre, oly mindegy, mit gondolunk egymásról, amíg jó a hangulat, és összesen hét hétig tart a tanfolyam.
*Kora délután hazajöhettünk Flórával, és bár én elsőre azt mondtam, nem megyek el erre a csapatépítésre, Tomi unszolt, hogy de igen, menjek. Aztán végül is így tettem - neki is kellett már egy kis kettesben töltött idő a gyerekkel, az elmúlt napokban nem nagyon volt rá példa, hiányoztak egymásnak.
**Ez a nő vicces módon a kollégám. Nem ismerjük egymást, mert én már itthon voltam Flórával, amikor őt felvették a csapatba, de mégis milyen kicsi a világ! Örülök neki, hogy megismerem jövő héten, és remélem, mesél majd a kollégákról, ki hogy van, mert nem mindenkiről tudok.
Na de kezdem az elején. Mivel péntekre is bent tartották Flórát a kórházban, nem tudtam elmenni a tanfolyamra. Ez azért szívás, mert csak pénteken kell menni, akkor viszont egész napra, és kötelező, nincs hiányzási lehetőség. Csütörtökön, amikor kiderült, hogy így jártunk, felhívtam az iskolavezetőt, elmeséltem, mi van, és azt mondta, a következő tanfolyam azonos témájú alkalmakor bepótolhatom ezt a mostanit. (Hét hét, hét különböző téma a felosztás.) Rendes tőle, megkönnyebbültem.
Múlt héten úgy beszéltük meg a többiekkel (négyen vagyunk), hogy a mai óra után összeülünk, és egy sör mellett hozzálátunk az egyik feltétel teljesítéséhez, belekezdünk a közös projektbe. Nyilván nem gondoltam, hogy tényleg ez fog történni, de azért arra számítottam, hogy a nagy sörözés/kólázás közepette legalább szó esik a projektről, arról, van-e valakinek valami ötlete. Nekem van, akár egyedül is meg lehet csinálni az egészet, legalábbis már kétszer kellett ugyanilyet csinálnom, és mindkét anyag megvan a gépemen.
No, ehhez képest csak úgy dumálgattunk meg iszogattunk, egyesek eszegettek is*. Jó hangulat volt, nem panaszkodom, de a feladattal nem jutottunk előrébb, és az én lelki szemeim előtt felrémlett az a horror, hogy a) nem fogunk elkészülni vele, vagy b) az utolsó két napban pánikszerű kapkodással sikerül majd valami kritikán aluli izét összedobni. Félidőnél járunk, és még egy szó sem esett az egészről. Ezért úgy döntöttem, húsvét után küldök a többieknek anyagot, és megpróbálom beindítani a melót.
A kellemes beszélgetés kellemetlen része az volt, amikor arra a kérdésre, hogy mi volt ma (rajtam kívül még a másik lány hiányzott, őt külföldre küldte a cége), nem azt mesélték el a fiúk, miket csináltak, mi újat tudtak meg, milyen visszajelzést kaptak a házi feladatukra, stb., hanem azt, hogy az oktató milyen személyiség, és ez mennyire idegesítő, illetve még azt is, hogy két alkalomra csatlakozott hozzánk egy nő**, és ő milyen személyiség, és ez mennyire idegesítő. El voltam képedve. Az első ilyen élmény az egyetem első hetében ért, amikor még tökre örültem, hogy juhú, mindenki nagykorú, mindenki felnőtt, nem lesz már az a fikázás és lélekgyötrés, mint a gimiben, mire odajött hozzám egy csaj csak úgy, minden előzmény nélkül, és megkérdezte, tudtam-e, hogy XY csoporttársunk "buzi". Tényleg az volt még ilyen csalódás, mint ez a mostani. Most is azt hittem, hogy felnőttek között nem buli már mások fikázása a hátuk mögött. Hát de. A kedvenc részem az egyik srác következő szövege volt. Az oktató olyan kis aranyos, cuki lány, amivel nincs gond, csak ő ezt nem bírja elviselni. Az újonnan csatlakozott nővel egy hullámhosszon volt az oktató, de ez érthető is, mert ez a nő is egy cuki lány, eléggé irritáló. Tulajdonképpen csak annyi az egész, hogy ennek az oktatónak nem ő (a srác) a célközönsége, hanem az aranyos, cuki lányok, mint például az újonnan csatlakozott nő és én. Így tudtam meg, hogy a) én egy aranyos, cuki lány vagyok, b) irritálom a srácot. Azt gyanítom, ez utóbbit nem akarta ilyen kendőzetlenül közölni velem, de hát így sikerült. Nem szívtam mellre, oly mindegy, mit gondolunk egymásról, amíg jó a hangulat, és összesen hét hétig tart a tanfolyam.
*Kora délután hazajöhettünk Flórával, és bár én elsőre azt mondtam, nem megyek el erre a csapatépítésre, Tomi unszolt, hogy de igen, menjek. Aztán végül is így tettem - neki is kellett már egy kis kettesben töltött idő a gyerekkel, az elmúlt napokban nem nagyon volt rá példa, hiányoztak egymásnak.
**Ez a nő vicces módon a kollégám. Nem ismerjük egymást, mert én már itthon voltam Flórával, amikor őt felvették a csapatba, de mégis milyen kicsi a világ! Örülök neki, hogy megismerem jövő héten, és remélem, mesél majd a kollégákról, ki hogy van, mert nem mindenkiről tudok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése