Halottak napja

Számomra ma volt, legalábbis a temetőket látogatós értelemben. (Mert azért gyertyát persze gyújtok majd 1-jén, már az új szobában.) Anyuval és apuval voltunk Tatánál, aztán Papánál és Nagyinál, végül Jenő papánál is. (Igen, én három nagypapáról indultam, aztán mégis volt 14 olyan év, amikor nagypapám már nem volt, a nagymamák létszáma viszont még teljes volt, azaz két fő.) Idén már többször meglepődtem azon, hogy Nagyi és Mama már négy éve meghalt, de az igazi döbbenet ma, a temetőben ért: Tata 18 éve halt meg, Papa 22, és Jenő papa is 14 éve. Amikor kiszámoltam Tatánál a 18 évet, végig kellett gondolnom, az egyáltalán lehet-e, hány éves voltam én 18 éve, és az a durva, hogy lehet, mert 18 éve 11 éves voltam, és akkor is annyi, amikor Tata elment. Azért ez valahol hátborzongató.

Amúgy meg, bármilyen hülyén hangzik is, szeretek a temetőben sétálni. Csend van, nyugalom, és gyönyörűek a sírok, különösen a régebbiek. Az persze szomorú, amikor látom, hogy milyen sokat nem gondoz senki, de hát megesik, hogy valakinek nem voltak közeli családtagjai, vagy ha voltak, akkor már nem élnek, vagy ha élnek, messzire költöztek, és nem járnak vissza. Meg nyilván olyan is van, akinek a rokonai most is a kerületben élnek, és egyéb okból nem látogatnak ki. Csak azért szomorú.