Meh

Ma volt az eddigi legrosszabb munkanapom, pedig az első kettő kivételével eddig mind szörnyű volt. Ma nem azzal dolgoztam, akivel szoktam, és azt a mennyiségű és hangnemű kioktatást, halljátok... Magamba néztem, lehet-e, hogy csak nem bírom a kritikát, de az derült ki, hogy az nem lehet, mert akivel dolgozni szoktam, szintén megfogalmaz kritikát (nyilván, hiszen én is pontosan tudom, hogy tökre sokat kellene még tanulni, ha sokáig akarnék maradni), de az sosem tűnik bántónak. Tele a bakancsom, egy ponton egész komolyan felmerült bennem, hogy akkor én most megkeresem a főnököt, és mondom neki, hogy ne haragudjon, ez nem fog menni, és legyen ez az utolsó munkanapom. Amúgy halál megalázó az egész, legjobban azt utálom, hogy olyan helyeken is bőven kell dolgozni, ahol járkálnak a vendégek, és akkor lehet kapni vég nélkül a lesajnáló pillantásokat és jópofi kedveskedéseket. Fúúúú... Arra is többször gondoltam a napokban, hogy ha Ausztria nekem ezt tudja kínálni pénzkereseti lehetőség gyanánt, akkor én tényleg inkább hazamegyek, bármilyen rossz otthon. Ott legalább csinálhatnám azt, amit tanultam, amihez értek, és nem nézne le senki. (Aki meg mégis, azt kiröhögöm, mert azért ilyenre is volt példa egyszer-kétszer az évek alatt.)

Tomi kérte a szombatot szabadnapnak, megkapta mellé a pénteket, vasárnap dolgozik, hétfőn és kedden meg megint szabad. Hétfőn és kedden, amikor én is szabad vagyok, mert Bécs mellett ovizom. Ennél jobban már csak akkor nevettem, amikor hozzátette, hogy van ennél még jobb is: vasárnap és jövő héten kb. végig nem úgy dolgozik, hogy 10-15, 19-22:15, ahogy szokott, hanem viszont 13:30 vagy 14:30 - 23:00. Mivel én 7-től 4-ig dolgozom, ez egész konkrétan azt jelenti, hogy egész héten nem fogunk találkozni, ebédnél sem (ami fél 12-kor van, és tök jó fél órát együtt ülni), max. akkor látjuk egymást, amikor a másik alszik. Annyi pozitívumot tudtunk találni a helyzetben, hogy kedden együtt tudunk visszajönni Bécstől, és az másfél óra együtt, értékeljük a kicsit is. De amúgy tényleg nevettünk, elég fáradtak voltunk mindketten, úgyhogy egészen a röhögőgörcsig eljutottunk, amikor belegondoltunk ebbe a beosztásba és következményeibe, és hozzátettük még azt, jó, hogy idejöttem azért, hogy többet legyünk együtt. (Meg azon is sírtunk a röhögéstől, hogy időnként idecsábítanak masszőröket azzal, hogy néha kell majd a szobalányoknak segíteni, és aztán masszírozniuk nem kell, viszont szobalányok heti 40 órában. A fiúk is. Aztán két hét múlva már itt sincsenek.)

Amúgy én erre a hétre nem kaptam meg a harmadik szabadnapot, holnap dolgozom ötödször, nem örülök annyira. Ezen a héten még nem szóltam, de ha jövő héten is ez lesz, akkor fogok. Nem dolgozom heti hét napot, bocs. Ja, meg nem is én kértem a harmadik szabadnapot, hanem ezzel az ajánlattal nyitott a főnök az interjún. Közben meg a kollégáim között mindenki utálja a többiek többségét, mindenki feszült, mindenki alig várja, hogy elhúzhasson innen, mindenki iszonyú fáradt, gázul kapja ki a szabadnapjait, és olyan is akad, aki elsírja magát ezek miatt ebédnél. Szóval jó hely ez, csak nem nagyon.

Tökre várom, hogy menjek az oviba énekelni meg játszani, tényleg. Ja, meg hogy fordítsak végre megint. Meg hogy megérkezzen az e-mail, hogy örvendenek a nyelviskolában a hatodik féle igazolásnak, menjek be aláírni a szerződést, július 4-én kezdek.