Jövés-menés, móka, kacagás
Még pénteken voltam a Városligetben egy búcsúkorizásra, mert vasárnap zárt a pálya. 13 kört sikerült csúszkálnom kb. fél óra alatt, a 13. kör felénél szólalt meg a takarodó. Ekkor megpróbáltam kicsit belehúzni, mire akkorát estem, mint az ólajtó, ezúttal fenékre, és jól lezúztam a farokcsontomat. Fáj, mint állat, minden lépésnél, lehajolásnál, felgyenesedésnél kb. sírok. Ezt el is panaszoltam a szüleimnek is vasárnap. Anyu:
- Mert csont és bőr vagy, ezért nem tudsz fenékre esni, csak csontra.
❤
(Amúgy nem vagyok csont és bőr, alkatomnál fogva akkor sem tudnék az lenni, ha soha többé nem ennék. Igaz, most túl elégedetlen sem vagyok magammal.)
Tegnap becsöngetett egy lány, aki adományokat próbált gyűjteni. (Ez valahol azért már a zaklatás határát súrolja, hogy a lakásban is megtalálnak, akkor is, ha adakozni jó és hasznos. De lehet, hogy csak én vagyok antiszoc, aki azt szereti, ha az otthonába nem jönnek utána ismeretlenek, hanem békén hagyják, csendben és nyugalomban.)
- Adományt gyűjtök a rászorulóknak.
- Sajnos nincs most munkám, nem tudok adni.
- A munkanélkülieket is támogatjuk, és 6 euróval is beérjük.
He?
Ma a metrónál szorított sarokba, illetve rá egy kukára egy Amnesty International dzsekis lány, konkrétan nem lehetett kikerülni, és simán belevitt, hogy akkor majd én utalok nekik pénzt. Hála a jó égnek nem volt nálam a bankkártyám, és nekik csak utalni lehet, és az adatokat a helyszínen kell megadni. Egyrészt szívesen adnék valamennyit, ha lenne pénzem (mondjuk, akkor sem annyit, amennyi a minimum összeg náluk [miért van a jótékonykodásnak minimum összege?]), másrészt utálom, amikor valaki erőszakos, és azt is, hogy én meg nem vagyok elég bunkó, hogy félrelökjem, és jól otthagyjam a francba.
Voltam ma is a munkaügyi hivatalban, csak ma egy másik irodában, mert két álláshirdetésre náluk kelltt jelentkezni. Itt is megnyugtattak, hogy angoltanári végzettséggel kva nehéz lesz Ausztriában munkát találnom. Hell yeah!
Utána elballagtam a Caritas központjába, és mondtam, hogy én itt szeretnék dolgozni, menekülteket segíteni. Kaptam is egy adatlapot, amit szépen kitöltögettem, és majd három hét múlva jelentkeznek.
Aztán a Diakonie következett, ahol elkérték és megnézték az önéletrajzomat, majd mondták, hogy továbbítják az illetékesnek, és ha van valamilyen lehetőség, visszaszólnak.
Végül a World Visionnél is jártam, ahol el sem vették az önéletrajzot, hanem kérték, hogy inkább pályázzak e-mailben. (Pedig pont ezt próbálom elkerülni, mert már annyira tele az összes bakancsom a folyamatos motivációs levél gyártással, hogy nagyon.)
Majd még egy keleti masszázsszalonban is jártam, ahol heti 10 órára keresnek embert annyi pénzért, amiből pont nem jön ki a szobám bérleti díja. De már majdnem igen. Ha ezt megkapnám, akkor élhetnék a fordításból, amíg nem lesz valami pozitív változás, vagy bízhatnék abban, hogy még ebben az életben ideér az osztrák adószámom, és még diákokat is találok, akik németül, angolul vagy magyarul szeretnének tőlem tanulni.
Szóval nem egészen reménytelen a helyzet, viszont most még az eddiginél is sokkal jobban fáj a farokcsontom, és olyan fáradt vagyok agyilag is meg amúgy is, hogy egy órája gyúrok a két pályázat elküldésére. Hehe.
- Mert csont és bőr vagy, ezért nem tudsz fenékre esni, csak csontra.
❤
(Amúgy nem vagyok csont és bőr, alkatomnál fogva akkor sem tudnék az lenni, ha soha többé nem ennék. Igaz, most túl elégedetlen sem vagyok magammal.)
Tegnap becsöngetett egy lány, aki adományokat próbált gyűjteni. (Ez valahol azért már a zaklatás határát súrolja, hogy a lakásban is megtalálnak, akkor is, ha adakozni jó és hasznos. De lehet, hogy csak én vagyok antiszoc, aki azt szereti, ha az otthonába nem jönnek utána ismeretlenek, hanem békén hagyják, csendben és nyugalomban.)
- Adományt gyűjtök a rászorulóknak.
- Sajnos nincs most munkám, nem tudok adni.
- A munkanélkülieket is támogatjuk, és 6 euróval is beérjük.
He?
Ma a metrónál szorított sarokba, illetve rá egy kukára egy Amnesty International dzsekis lány, konkrétan nem lehetett kikerülni, és simán belevitt, hogy akkor majd én utalok nekik pénzt. Hála a jó égnek nem volt nálam a bankkártyám, és nekik csak utalni lehet, és az adatokat a helyszínen kell megadni. Egyrészt szívesen adnék valamennyit, ha lenne pénzem (mondjuk, akkor sem annyit, amennyi a minimum összeg náluk [miért van a jótékonykodásnak minimum összege?]), másrészt utálom, amikor valaki erőszakos, és azt is, hogy én meg nem vagyok elég bunkó, hogy félrelökjem, és jól otthagyjam a francba.
Voltam ma is a munkaügyi hivatalban, csak ma egy másik irodában, mert két álláshirdetésre náluk kelltt jelentkezni. Itt is megnyugtattak, hogy angoltanári végzettséggel kva nehéz lesz Ausztriában munkát találnom. Hell yeah!
Utána elballagtam a Caritas központjába, és mondtam, hogy én itt szeretnék dolgozni, menekülteket segíteni. Kaptam is egy adatlapot, amit szépen kitöltögettem, és majd három hét múlva jelentkeznek.
Aztán a Diakonie következett, ahol elkérték és megnézték az önéletrajzomat, majd mondták, hogy továbbítják az illetékesnek, és ha van valamilyen lehetőség, visszaszólnak.
Végül a World Visionnél is jártam, ahol el sem vették az önéletrajzot, hanem kérték, hogy inkább pályázzak e-mailben. (Pedig pont ezt próbálom elkerülni, mert már annyira tele az összes bakancsom a folyamatos motivációs levél gyártással, hogy nagyon.)
Majd még egy keleti masszázsszalonban is jártam, ahol heti 10 órára keresnek embert annyi pénzért, amiből pont nem jön ki a szobám bérleti díja. De már majdnem igen. Ha ezt megkapnám, akkor élhetnék a fordításból, amíg nem lesz valami pozitív változás, vagy bízhatnék abban, hogy még ebben az életben ideér az osztrák adószámom, és még diákokat is találok, akik németül, angolul vagy magyarul szeretnének tőlem tanulni.
Szóval nem egészen reménytelen a helyzet, viszont most még az eddiginél is sokkal jobban fáj a farokcsontom, és olyan fáradt vagyok agyilag is meg amúgy is, hogy egy órája gyúrok a két pályázat elküldésére. Hehe.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése