Egy ismerősöm
a macskájától búcsúzott el nemrég, aki viszonylag idősen halt meg. A lány azt mondta, már rég megbeszélte a macskával, hogyan fog történni az ő halála, és a macska megértette, és úgy is történt. (Nem akarom kitárgyalni a részleteket, de a körülményekből elég nehéz arra gondolni, hogy véletlenül alakult úgy a dolog, ahogy.)
Erről nekem az jutott eszembe, hogy Liza még tök fiatal volt, amikor először gondoltam arra, hogy iszonyú lenne, ha úgy halna meg, hogy én valahol máshol vagyok, és ahogy öregedett, egyre többször jutott eszembe, hogy én ott akarok lenni, amikor történik. Ez biztos iszonyú hülyén hangzik, de nagyrészt ezért nem jelentkeztem sem Erasmusra, sem más ösztöndíjra, mert tuti biztos voltam benne, hogy ha elmegyek fél-egy évre, ő közben meghal. (Amikor elkezdtem az egyetemet, ő már legalább 11 éves volt - pontos kort nem lehetett tudni, mert talált kutya volt.)
És a vége az lett, hogy előre megbeszélt időpontban elaltatták. Aznap, mielőtt elindultunk az állatorvoshoz, megmondtuk neki, hova visszük, mi fog ott történni vele, és ő megértette (ezt lehet látni egy kutya tekintetén, ahogy azt is láttuk, hogy először nagyon megijedt, de amikor anyu mondta neki, hogy utána már nem lesz beteg, és nem fog fájni semmi, akkor megnyugodott). Ott volt vele majdnem minden gazdája (aki nem, az előtte reggel elköszönt tőle), és minket látott utoljára, mielőtt lecsukódott a szeme. Ez amúgy nem szomorú bejegyzés, ez nekem jó emlék. Eleinte nem volt az, de pár hónap alatt azzá vált, megnyugtató érzés, hogy nem hirtelen történt, nem volt egyedül, és az utolsó pillanatig vele lehettünk.
Azt hiszem, ezzel tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy bár sokak szerint ők csak állatok, és nincsenek gondolataik, azért mégis csak nagyon okosak, és lehet velük beszélni.
Erről nekem az jutott eszembe, hogy Liza még tök fiatal volt, amikor először gondoltam arra, hogy iszonyú lenne, ha úgy halna meg, hogy én valahol máshol vagyok, és ahogy öregedett, egyre többször jutott eszembe, hogy én ott akarok lenni, amikor történik. Ez biztos iszonyú hülyén hangzik, de nagyrészt ezért nem jelentkeztem sem Erasmusra, sem más ösztöndíjra, mert tuti biztos voltam benne, hogy ha elmegyek fél-egy évre, ő közben meghal. (Amikor elkezdtem az egyetemet, ő már legalább 11 éves volt - pontos kort nem lehetett tudni, mert talált kutya volt.)
És a vége az lett, hogy előre megbeszélt időpontban elaltatták. Aznap, mielőtt elindultunk az állatorvoshoz, megmondtuk neki, hova visszük, mi fog ott történni vele, és ő megértette (ezt lehet látni egy kutya tekintetén, ahogy azt is láttuk, hogy először nagyon megijedt, de amikor anyu mondta neki, hogy utána már nem lesz beteg, és nem fog fájni semmi, akkor megnyugodott). Ott volt vele majdnem minden gazdája (aki nem, az előtte reggel elköszönt tőle), és minket látott utoljára, mielőtt lecsukódott a szeme. Ez amúgy nem szomorú bejegyzés, ez nekem jó emlék. Eleinte nem volt az, de pár hónap alatt azzá vált, megnyugtató érzés, hogy nem hirtelen történt, nem volt egyedül, és az utolsó pillanatig vele lehettünk.
Azt hiszem, ezzel tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy bár sokak szerint ők csak állatok, és nincsenek gondolataik, azért mégis csak nagyon okosak, és lehet velük beszélni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése