Golden Globe

Amióta Golden Globe-ot osztanak (1944 óta), először fordult elő, hogy magyar filmnek ítélték ezt a díjat. (Amúgy kemény nap volt az - először ez a hír jutott el hozzám, aztán az, hogy meghalt David Bowie, akinek ugyan nem voltam rajongója, és igazán a munkásságát sem ismertem, de azért megdöbbentem.) Szóval megkapta ezt a nem kis elismerést egy magyar film. Erre itthon ováció helyett sokaknak az a reakciója, hogy szép, szép, de miért nem inkább a Don-kanyarban elesett magyarokról szól, az sokkal izgalmasabb történet, sokkal magyarabb is, és ők is megérdemelnék, hogy valaki egyszer filmre vigye őket, de hááát arra nem járnának rangos külföldi díjak. Ezt (a de hááát utáni rész kivételével) többek között egy olyan ember is kiírta, akinek 3600 követője van a Facebookon, amit a kidolgozott felsőtestével és az ehhez társuló érzékeny lelkével meg bölcsességével ért el. Bennem meg az merült fel, hogy tényleg semmi sem jó sosem. Miért nem lehet örülni annak a díjnak? Miért nem lehet örülni annak, hogy ekkora elismerést kapott egy magyar film? Szerintem az összes magyar büszke lehetne erre egy kicsit, mert mégiscsak a honfitársaink eredményéről van szó, mégiscsak jó hírünket keltik a világban, satöbbi. De nem. Ez egy zsidó film, mert zsidókról szól, és akkor nem magyar, és az elismerés sem számít túl sokat, mert egyik zsidó (konkrétan Helen Mirren) adta a másiknak, és különben is, a magyarok a legrégibb nép Európában (amely érvről nem lehet tudni, hogyan került elő ebben a vitában, de talán mindegy is). Ez olyan szomorú. Amúgy nem kötelező megnézni a filmet (én még gondolkodom, akarom-e, mert minden értelmetlen öldöklésről szóló történet erősen megvisel), de örülni azért lehetne a sikernek.

Mindenesetre született erről a témáról egy eléggé viccesen megfogalmazott írás, és alá bekommentelte valaki Ady egyik cikkének egy részletét, ami elég nagyon ütött. Ez lenne a részlet:

“Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit aki különb mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen mintha itt sem lettünk volna.

Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl s menjünk vissza Ázsiába.

Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.
Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!" (Ady Endre - Nagyváradi Napló – 1902. január 31.)

(Természetesen azonnal kiderült, hogy Ady is zsidó, ezért a véleménye mit sem számít, különben is elitta az eszét.)