Alice Csodaországban - Zenés kalandozás a fantázia birodalmában

Idén éppen 150 éve annak, hogy először megjelent az Alice Csodaországban című regény. Ennek okán Ashley Wass és Matthew Trusler létrehozott egy projektet, amelynek keretében a regény 12 fejezetéhez (plusz az előszóhoz) egy-egy zeneszámot komponált egy-egy zeneszerző. Ezeket adta elő Ashley Wass és Matthew Trusler zongorán és hegedűn, a narrátor pedig Györgyi Anna volt, aki kis szövegeket olvasott fel mindegyik zeneszám előtt. Ezek a kis szövegek két esetben idézetek voltak (az előszó és az ellopott lepényről szóló vers), a többi esetben viszont röviden összefoglalták az adott fejezetet, mégpedig úgy, hogy kiemelték a körüljárt filozófiai problémát. Nekem ez a rész jobban tetszett, mert bár szép volt a zene is, negyedikes korom óta nagyon csúnyán elmúlt belőlem a zeneiség, és nem tudom értelmezni a komolyzenét, tehát a legtöbb esetben nem értettem, az adott fejezet miért pont azt a zenét ihlette. Ez tök gáz, de nem lehet vele mit tenni. Ha zenetagozatos iskolában maradok, akkor lehet, hogy nem járok így. (Azért nem cserélném el a Jedliket semmi másra.) Szóval a szövegek nagyon tetszettek, azokat szívesen elolvasnám újra, a zenét élveztem, még ha nem is nagyon volt fogódzkodóm, hogy mi miért van pont úgy, és még a hegedűs is nagyon jóképű volt.

Tele volt a terem a Bálnában, rengetegen jöttek el. Sokan hoztak gyereket is, óvodást, kisiskolást. Ez meg nem volt gyerekeknek való. Van ilyen, előfordul, hogy benézi ezt az ember, így láttuk mi ötödikes vagy hatodikos korunkban az egész osztállyal a Hamupipőkét olaszul, rettenetesen rossz feldolgozásban, opera formájában az osztályfőnök jóvoltából, aki pedig csak jót akart nekünk. De az is előfordul, hogy az előadás ugyan gyerekeknek való, a gyerek mégsem értékeli, unja. Szerintem ez kiváló alkalom arra, hogy megtanulja, az életben nem minden csupa móka és kacagás, nem mindig tetszik, amit látunk, és akkor is végignézzük, mert úgy illik. Megtiszteljük a művészt azzal, hogy végigüljük az előadását, és a végén megtapsoljuk, ha másért nem, akkor azért, mert felkészült, energiát fektetett bele, aztán eljött és előadta. Engem legalábbis így neveltek, és szerintem igazuk volt. Ehhez képest ezen az előadáson folyamatos volt a jövés-menés, egy csomóan, főleg gyerekkel, felálltak és kimentek az előadás különböző pontjain. A mögöttünk ülő család ugyan nem ment ki, viszont a gyerekek origami szakkört nyitottak, és mindenféle izgit hajtogattak a műsorfüzetből - nyilván nem szólt rájuk anyukájuk-apukájuk, hogy talán abba kéne hagyni, mert hangos, zörög. Esetleg azt sem kéne hagyni, hogy az unatkozó gyerek összevissza futkározzon a teremben, mert lehet, hogy van, akit zavar, lehet, hogy a szülein kívül másnak nem hihetetlenül cuki, ahogy dübörög fel-alá. Mostanában az a divatos nevelési elv, hogy a gyereknek mindent lehet, nem szólunk rá soha semmiért, nehogy sérüljön a lelke, csorbuljon az egyénisége. Ez azért zsákutca szerintem, mert közösségben kell élni, és aki azt tanulja meg otthon, hogy neki bármit lehet, az nagyon sok konfliktust fog megélni egészen kicsi óvodás korától kezdve. Pedig annyira jó alkalom lenne egy ilyen benézett előadás arra, hogy megtanulja, nem lehet mindig az, amit ő akar. Nem tetszik? Sajnálom, de bírd ki szép csendben. Ne tanítsuk már arra azt a gyereket, hogy 60 percet se bírjon a fenekén ülni :O Miért jó, ha viselkedésre képtelen bunkót nevelünk belőle? Most komolyan. És akkor ott volt az a sok felnőtt ember, aki gyerek nélkül ment ki az előadásról, akár a vége előtt kettő perccel is. Jó, nem tudta, hogy ez már a vége, mert fogalma sincs a regényről, ráadásul nem vett el műsorfüzetet sem, ezért nem tudja, hogy Alice tanúvallomása már a végkifejlet. De akkor is. Felnőtt esetében felállni és kivonulni teljesen egyszerű bunkóság. Mit gondolhattak az előadók, főleg a két külföldi művész? Annyira ciki...