The 2 Islands Challenge - 49 km, 8 óra
Vasárnap részt vettem egy jótékonysági gyalogláson: Gozo legészakibb pontjától Málta legdélibb pontjáig sétáltunk el. Ez 49 km, és mi 8 óra alatt tettük meg.
A képeket feltöltöttem a Google Drive-ra, erre találhatóak.
Szombaton (illetve már vasárnap...) hajnali 1-kor kerültem ágyba, és annyira izgultam, vajon fel fogok-e tudni kelni 5-kor, hogy minimum 2 lehetett, mire elaludtam. Mégis felébredtem az első óracsörgésre. Szerencsére.
Kicsit nehezen kapartam össze magam, de azért a tervezett 5:30 helyett 5:35-kor már el is hagytam a házat. Mázlim volt, késett az 5:36-os busz (jó, mindig késik grin emoticon ), így pont fel tudtam pattanni rá, így könnyen eljutottam Msidába. Meglepően simán megtaláltam a Junior College épületét, már 5:45-kor ott álltam. Amíg vártam Sarah-t, aki a FB-csoportban közzétett kérésemre válaszolta, hogy szívesen elvisz a komphoz kocsival, azon csodálkoztam, micsoda élet van itt vasárnap kora hajnalban. Jöttek-mentek az emberek meg a kocsik. Meg a macskák. Az kemény volt, mikor egy bácsi viszonylag gyorsan, fékezés nélkül áthajtott a főiskola előtti körforgalmon, jól megdobta a kocsiját az a bigyó ott középen, és még a dudája is megszólalt. Arra tudok gondolni, hogy elaludhatott a volánnál. Szerencse, hogy nem lett baja.
Sarah 41 éves, anyukája walesi, apukája máltai, Walesben nevelkedett, teljesen brit kiejtéssel beszél, a máltai családja Sliemában él, ő maga pedig a brit kormánynak dolgozik, és öt hete érkezett Máltára. Korábban már élt itt pár évet, aztán visszament Walesbe, de visszavágyott ide. Nagyon jó társaság volt, nagyon jókat beszélgettünk. Izgalmas volt a kettős identitás: teljesen britnek, ugyanakkor teljesen máltainak is tartja magát. Mindkét népről úgy beszél, hogy "mi". Ez csak azért érdekes, mert pl. Irinánál ez nem figyelhető meg, ő a német apuka ellenére teljesen spanyolnak tartja magát, a németek neki idegenek és furák.
A fél 8-as komppal keltünk át Gozóra, 8-kor már várt minket két busz, aztán elvittek minket Gozo legészakibb (megközelíthető) pontjára. Rövid eligazítás után megkezdtük a sétát. Gozo gyönyörű, már szeptemberben is az volt, de most még inkább, mert zöld, és minden csupa virág. Sarah-val és a kollégájával, Daviddel bandukoltunk, akit szintén Sarah vitt el a komphoz. Érdekes volt, hogy egy csomót beszélgettek a brit belpolitikáról. Hozzászólni nem tudtam, de tetszett, jó volt hallgatni. Elég jó tempóban toltuk, két óra alatt tettük meg a 13 km-t. Nekem már Gozón ébredezni kezdett a talpamon egy vízhólyag, úgyhogy a 45 percben, amennyivel a komp indulása előtt érkeztünk meg, leragasztottam meg zoknit is váltottam. A vízhólyag viszont cseles: kijött két centivel odébb grin emoticon
Máltát további 6 óra alatt sétáltuk végig. Voltak szponzorok, így kaptunk energiaitalt meg narancsot, és amikor elhaladtunk a mgarri eperföld mellett, vettünk epret is - isteni volt, régen ettem ilyen finomat. Szóval a keddi eper átverés volt, nincs itt gond smile emoticon Málta nagyon szép, jó dimbes-dombos is, és hiába próbálták a lehető leglaposabb útvonalat kiválasztani, így is másztunk összesen 700 métert (és ereszkedtünk 800-at grin emoticon ).
A végén, az utolsó 10-12 km-en már eléggé szenvedtünk. David úgy, hogy belassult, Sarah úgy, hogy szintén, bár őt az is lassította, hogy összefutott egy barátjával, és beszélgettek, én meg úgy, hogy nem bírtam lassítani. Nagyon fájt a derekam, mindkét térdem, a sípcsontom, a lábujjam, a talpam, sőt a vállam is (a táska miatt), és úgy éreztem, hogy ha lassítok, akkor nem fogom tudni végigcsinálni a kihívást. Úgyhogy loholtam tovább. Valami 6 km-es átlagtempót hoztunk össze, ami elég kemény, nem is hittem volna, hogy ilyet is tudok. Pedig de, ha muszáj. És itt muszáj volt: még Gozón, az eligazításnál elmondták, hány órakor hol kell lenni, ha szeretnénk, hogy visszavigyenek busszal a komphoz, a kocsikhoz, úgyhogy nem volt bámészkodás meg lazsálás, keményen ki kellett lépni. Sem a gozói, sem a máltai szakaszon egyszer sem álltunk meg pihenni. Kivéve, ha az epervásárlás pihenésnek számít, de az kb. két perc volt. Annyi időnk nem volt, hogy a táskánkból elővegyük a kajánkat grin emoticon Most amúgy nem panaszkodom, tök jó volt, csak fájt.
Pontban 6-kor, szemerkélő eső és a nap utolsó sugarai mellett érkeztünk meg Birzebuggia templomához, ami előtt ott állt a busz. (6-ra és 7-re szerveztek egyet-egyet, mondván, mindenki csak eléri valamelyiket.) Mario, a szervező meglátott minket, és így szólt: "Fussatok!" Hát, eléggé kevés eséllyel indult. Nem is futottunk, nem bírtunk, már lépni is alig, de azért megvártak minket. Felszálltunk, leültünk, mire elkezdett szakadni az eső, és elindultunk. Nem irigylem azt a sok embert, aki zuhogó esőben és töksötétben tette meg az utolsó kilométereket, főleg úgy, hogy ez a szakasz nincs kivilágítva, viszont járda sincs, az út szélén lehet bandukolni, és nem egy vezető nem érzi úgy, hogy sötétben indokolt felkapcsolni a fényszórót.
7-re értünk vissza a komphoz, és Sarah olyan jófej volt, hogy konkrétan egészen a házig elhozott, 8-kor már itthon is voltam. Majd szeretném meghívni ebédelni vagy ilyesmi, amíg még itt vagyok, mert tényleg nagyon hálás vagyok neki a szállításért és a társaságáért is.
Nem állítok órát, alszom, ameddig alszom. Ha felébredtem, majd eszem, aztán az ágyban üldögélve fogom korrektúrázni a fordításomat. Felállni szerintem úgysem nagyon tudok majd grin emoticon Olyan izomláz lesz ebből, de olyan...
Nagyon jó élmény volt a mai nap. Megtudtam magamról, hogy ekkora távot is le tudok gyalogolni, azt is, hogy tudok huzamosabb ideig 6 km/h-val haladni. Mondhatni, büszke vagyok magamra, és még egy kedves ismerőssel is gazdagodtam.
Szombaton (illetve már vasárnap...) hajnali 1-kor kerültem ágyba, és annyira izgultam, vajon fel fogok-e tudni kelni 5-kor, hogy minimum 2 lehetett, mire elaludtam. Mégis felébredtem az első óracsörgésre. Szerencsére.
Kicsit nehezen kapartam össze magam, de azért a tervezett 5:30 helyett 5:35-kor már el is hagytam a házat. Mázlim volt, késett az 5:36-os busz (jó, mindig késik grin emoticon ), így pont fel tudtam pattanni rá, így könnyen eljutottam Msidába. Meglepően simán megtaláltam a Junior College épületét, már 5:45-kor ott álltam. Amíg vártam Sarah-t, aki a FB-csoportban közzétett kérésemre válaszolta, hogy szívesen elvisz a komphoz kocsival, azon csodálkoztam, micsoda élet van itt vasárnap kora hajnalban. Jöttek-mentek az emberek meg a kocsik. Meg a macskák. Az kemény volt, mikor egy bácsi viszonylag gyorsan, fékezés nélkül áthajtott a főiskola előtti körforgalmon, jól megdobta a kocsiját az a bigyó ott középen, és még a dudája is megszólalt. Arra tudok gondolni, hogy elaludhatott a volánnál. Szerencse, hogy nem lett baja.
Sarah 41 éves, anyukája walesi, apukája máltai, Walesben nevelkedett, teljesen brit kiejtéssel beszél, a máltai családja Sliemában él, ő maga pedig a brit kormánynak dolgozik, és öt hete érkezett Máltára. Korábban már élt itt pár évet, aztán visszament Walesbe, de visszavágyott ide. Nagyon jó társaság volt, nagyon jókat beszélgettünk. Izgalmas volt a kettős identitás: teljesen britnek, ugyanakkor teljesen máltainak is tartja magát. Mindkét népről úgy beszél, hogy "mi". Ez csak azért érdekes, mert pl. Irinánál ez nem figyelhető meg, ő a német apuka ellenére teljesen spanyolnak tartja magát, a németek neki idegenek és furák.
A fél 8-as komppal keltünk át Gozóra, 8-kor már várt minket két busz, aztán elvittek minket Gozo legészakibb (megközelíthető) pontjára. Rövid eligazítás után megkezdtük a sétát. Gozo gyönyörű, már szeptemberben is az volt, de most még inkább, mert zöld, és minden csupa virág. Sarah-val és a kollégájával, Daviddel bandukoltunk, akit szintén Sarah vitt el a komphoz. Érdekes volt, hogy egy csomót beszélgettek a brit belpolitikáról. Hozzászólni nem tudtam, de tetszett, jó volt hallgatni. Elég jó tempóban toltuk, két óra alatt tettük meg a 13 km-t. Nekem már Gozón ébredezni kezdett a talpamon egy vízhólyag, úgyhogy a 45 percben, amennyivel a komp indulása előtt érkeztünk meg, leragasztottam meg zoknit is váltottam. A vízhólyag viszont cseles: kijött két centivel odébb grin emoticon
Máltát további 6 óra alatt sétáltuk végig. Voltak szponzorok, így kaptunk energiaitalt meg narancsot, és amikor elhaladtunk a mgarri eperföld mellett, vettünk epret is - isteni volt, régen ettem ilyen finomat. Szóval a keddi eper átverés volt, nincs itt gond smile emoticon Málta nagyon szép, jó dimbes-dombos is, és hiába próbálták a lehető leglaposabb útvonalat kiválasztani, így is másztunk összesen 700 métert (és ereszkedtünk 800-at grin emoticon ).
A végén, az utolsó 10-12 km-en már eléggé szenvedtünk. David úgy, hogy belassult, Sarah úgy, hogy szintén, bár őt az is lassította, hogy összefutott egy barátjával, és beszélgettek, én meg úgy, hogy nem bírtam lassítani. Nagyon fájt a derekam, mindkét térdem, a sípcsontom, a lábujjam, a talpam, sőt a vállam is (a táska miatt), és úgy éreztem, hogy ha lassítok, akkor nem fogom tudni végigcsinálni a kihívást. Úgyhogy loholtam tovább. Valami 6 km-es átlagtempót hoztunk össze, ami elég kemény, nem is hittem volna, hogy ilyet is tudok. Pedig de, ha muszáj. És itt muszáj volt: még Gozón, az eligazításnál elmondták, hány órakor hol kell lenni, ha szeretnénk, hogy visszavigyenek busszal a komphoz, a kocsikhoz, úgyhogy nem volt bámészkodás meg lazsálás, keményen ki kellett lépni. Sem a gozói, sem a máltai szakaszon egyszer sem álltunk meg pihenni. Kivéve, ha az epervásárlás pihenésnek számít, de az kb. két perc volt. Annyi időnk nem volt, hogy a táskánkból elővegyük a kajánkat grin emoticon Most amúgy nem panaszkodom, tök jó volt, csak fájt.
Pontban 6-kor, szemerkélő eső és a nap utolsó sugarai mellett érkeztünk meg Birzebuggia templomához, ami előtt ott állt a busz. (6-ra és 7-re szerveztek egyet-egyet, mondván, mindenki csak eléri valamelyiket.) Mario, a szervező meglátott minket, és így szólt: "Fussatok!" Hát, eléggé kevés eséllyel indult. Nem is futottunk, nem bírtunk, már lépni is alig, de azért megvártak minket. Felszálltunk, leültünk, mire elkezdett szakadni az eső, és elindultunk. Nem irigylem azt a sok embert, aki zuhogó esőben és töksötétben tette meg az utolsó kilométereket, főleg úgy, hogy ez a szakasz nincs kivilágítva, viszont járda sincs, az út szélén lehet bandukolni, és nem egy vezető nem érzi úgy, hogy sötétben indokolt felkapcsolni a fényszórót.
7-re értünk vissza a komphoz, és Sarah olyan jófej volt, hogy konkrétan egészen a házig elhozott, 8-kor már itthon is voltam. Majd szeretném meghívni ebédelni vagy ilyesmi, amíg még itt vagyok, mert tényleg nagyon hálás vagyok neki a szállításért és a társaságáért is.
Nem állítok órát, alszom, ameddig alszom. Ha felébredtem, majd eszem, aztán az ágyban üldögélve fogom korrektúrázni a fordításomat. Felállni szerintem úgysem nagyon tudok majd grin emoticon Olyan izomláz lesz ebből, de olyan...
Nagyon jó élmény volt a mai nap. Megtudtam magamról, hogy ekkora távot is le tudok gyalogolni, azt is, hogy tudok huzamosabb ideig 6 km/h-val haladni. Mondhatni, büszke vagyok magamra, és még egy kedves ismerőssel is gazdagodtam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése