Török Sándor: Gilikoti

Gyerekkorom egyik legszebb emléke (sok legszebb van, teszem hozzá), amikor anyu éppen a Kököjszi és Bobojszát olvasta fel estéről estére, esti mese gyanánt. Nagyon kevésre emlékszem már belőle, de tudom, hogy nagyon szerettem, és nagyon sokat beszélgettünk egy-egy fejezet után arról, ami adott fejezetben történt. Meg az is megmaradt, hogy a Kököjszi és Bobojsza óta tudom, hogy aki hazudik, annak puha az orra, és ez annyira megfogott engem, hogy be is emeltük a családi folklórba, sokszor nyomkodták meg az orromat, sőt még én is a magamét – tesztelgettem, vajon az orrom tudja-e, hogy igazat mondok vagy sem.

Amikor véletlenül megtudtam, hogy ennek a csodálatos mesének van folytatása is, azonnal feltúrtam az internetet, mert nekem kellett belőle egy példány. Megszereztem, hazahoztam, vagy egy évig nézegettem, és most igen lassan, két hónap alatt elolvastam, persze esti mese gyanánt.

Először is megosztanám veletek a kedvenc részleteimet, mintegy kedvcsinálóként.

"Panni fut a Gilikotival, megáll a rádió világító üvegtáblácskája előtt, ráemeli a rézgolyót.
– Betöjöm! – mert ha Panni izgatott, akkor nem tud r betűt mondani. – Gilikoti, töjd be! – vezényli."

[A két gyerek a rádióról beszélget.]
"– Milyen nehéz a cini-cini? – kérdezte Panni. – A cini-cini, ami benne van, nagyon nehéz?
– Kilencezer méter – mondta Andris, aztán elgondolkozott, kicsit fülelt a zenére. – Vagy pedig hetvenmillió kiló."

"– De te elhiszed.
– Én el, hát én cica vagyok, én sokat alszom, mindent elhiszek."

"– Nagyon nagy tudományú macska vagy – bólintott Tyűha –, vigyázz, még elsül a fejed."

Most mondjátok, hogy lehet ezt a könyvet nem szeretni!

Nagyon tetszett. Nem tudom, a Kököjszi és Bobojsza jobb volt-e, mert azt már vagy huszonhárom éve olvasta fel anyu, de ha csak ennyire volt jó, mint a Gilikoti, akkor minden rendben. Nagyon szerettem a Gilikotiban, hogy olyan szépen bemutatta a gyerekek szürreális kis mesevilágát, amiben éveket töltenek el. Szerettem a gyerekek szürreális párbeszédeit, a kutyával-macskával-játékkal folytatott eszmecseréket, na meg azt a finom humort, ami végigkíséri az egész történetet. És azt is szerettem, hogy Panninak és Andrisnak olyan jó szülei vannak: a gyerekek történeteire nem mondják, hogy ez butaság, ez nem is így van, hanem rábólintanak mindenre. Minek elvenni a gyerektől a varázst? Majd kinő belőle magától is, ha eljön az ideje.

Rengeteg emléket idézett fel bennem ez a könyv. Például én is beszélgettem Liza kutyámmal, és Liza válaszolt is, pedig akkor már jóval nagyobb voltam, mint Panni. Eszembe jutott sok minden bölcsis/ovis koromból is, például az az eset, amikor bejelentettem, hogy tudom már, mi leszek, ha nagy leszek: galamb, és erre anyu nem kinevetett, és nem is mondta, hogy galamb nem lehetek, hanem azt mondta, rendben, az lehetek, ami csak szeretnék, és ha galamb, hát galamb. Vagy amikor egy koccanásos baleset után (busz vs. autó) megkérdeztem anyut, ugye, a vezető bácsi majd kifújja a busz orrát, és erre ő nem azt válaszolta, hogy a busznak nincs is orra, hanem azt, hogy persze, biztosan. (Azért gyorsan elvonszolt a helyszínről, nehogy szembesüljek azzal, hogy a vezető semmi ilyesmit nem tesz.) Vagy amikor hosszú időn át egy boszorkány lakott a ruhaszárítóban, és ha kimentem az előszobába, kikukucskált a száradó ruhák közül, és rondán vigyorgott, és nagyon féltem tőle, annyira, hogy még anyunak sem mertem elmondani, mert a boszorkány egyszer megfenyegetett, hogy ha szólok róla bárkinek is, hogy ő ott lakik, elvisz, és sosem látom többet anyut. Meg az is eszembe jutott, amikor az egyetemi gólyatáborban az egyik „vén gólya” hároméves kislánya a tábortűz mellett ülve nézte, nézte az éjjeli égboltot, majd közölte az apjával, hogy ő már tudja, hogyan lesznek a csillagok: kiszállnak a tűzből, felmennek az égig, és ott maradnak, és ott világítanak onnantól, mire az apja ingerülten azt mondta, hogy egyáltalán nem így van, ez marhaság, és ez engem teljesen megdöbbentett, mert én nem vettem volna el a gyerektől ezt a nagyon szép mesét.

Nagyon becsülöm azokat az embereket, akik emlékeznek, milyen volt kicsinek lenni. Örülök neki, hogy Török Sándor is ilyen volt. Nem is kaphat mást a regény, mint öt csillagot. A kedvencelésen még gondolkodom, és majd ha újraolvastam a Kököjszi és Bobojszát, eldöntöm.