Varga-Móricz Ida: Heten voltunk

Móricz Zsigmond a legfiatalabb testvére, az egyetlen húga szemén keresztül és a levelezésük tükrében – erről szól ez a könyv. És nagyon nyomasztó. Már a gyerekkor sem volt könnyű, igaz, természetesen akadtak szép pillanatok és időszakok, és felnőve sem lett könnyebb, egyiknek sem, pedig heten voltak. Az egész csupa nehézség és halál. Gyönyörűen bemutatja a könyv, hogyan dúl szét mindent a háború, hogyan repülnek ezerfelé a család tagjai, különösen a második világháborúban – még úgy is, hogy nem voltak üldözöttek.

Hiába szeretem ezeket a személyes hangvételű történeteket, visszaemlékezéseket, mindig sírás a vége, mert nagyon nyomasztó belegondolni, milyen lehet, amikor az ember mellől mindenki meghal, és ő ott marad magára teljesen egyedül, mondjuk hét testvér közül utolsónak. Jó, nem marad teljesen egyedül, mert a régiek helyére mindig jönnek újak, de akkor is nagyon lehangoló. Az kicsit megnyugtató, hogy Ida milyen nyugalommal tud ezekről a dolgokról írni, még arról is, hogy a saját fia is meghalt (eltűnt a második világháborúban), meg arról is, hogy az újságból tudta meg, hogy meghalt a testvére, mert a háború miatt nem ért el hozzá a gyászjelentés, de utal is rá, hogy húsz-harminc-hatvan-nyolcvan év távlatából már sok mindent másként lát, mint amikor átélte.

Utánaolvasva nem tetszik, hogy a leszármazottak máig abból tudnak élni, hogy ők Móricz Zsigmond unokái/dédunokái, de ha logikusan végiggondolom, érthető a dolog. Csak nekem kicsit piszkálja a csőrömet, mint amikor valaki olyan könyvet csillagoz meg értékel pozitívan a molyon, amiben az ő keze is benne van. Tudom, hogy a két dolog nem egyforma, de bennem nagyon hasonló érzések ébrednek mindkettő láttán. Irritálódásnak tudnám nevezni.

A könyv mindenesetre négy csillagot kapott. Biztos, hogy fogok olvasni Móricztól (már olvastam több mindent, de még akarok), legelőször az Életem regényét, és a legidősebb lányától, Virágtól is megszerzem az Apám regényét. Ezután a részlet után muszáj lesz.