Szerda
Egész nap forr bennem a düh, mardos a csalódottság, és fel-felbukkannak dolgok, amiket mondott, amik különösen nagyot ütöttek, amiket igazságtalannak érzek. Igazából nem az a bajom, hogy nem lett semmi, mert erre lehetett számítani, nekem a lezárás módjával vannak elég nagy problémáim. Mondjuk szerinte ez nem lezárás volt, mert szerinte pénteken vagy szombaton csinálunk programot, de mondat közepén fordítottam hátat neki, úgy jöttem el (jó, azért két puszit kapott előtte, mert nem tudok túllépni magamon, és nem tudok köcsög lenni), és ha ezek után nem keres, én nem fogom keresni, szóval akkor ki fog derülni, hogy ez mégis lezárás volt.
Ezzel az alaphangulattal tanítottam, aztán úgy gondoltam, megérdemlek egy finom ebédet, amit ráadásul nem én főzök, és mivel van egy nagyon finom zöldséges-húsos kajája az egyik közeli gyrososnak, ahol amúgy másfél éve nem voltam már, elmentem oda, és vettem olyat, aztán elfeleztem, ahogy régen, és így mára meg holnapra is lett olyan ebédem, amivel nem én szívtam a konyhában. Aztán próbáltam kicsit összeszedni magam, ugyanis múlt héten pont mára beszéltem meg a kedvenc egyetemi tanárommal, egyben témavezetőmmel, Ryannel, hogy találkozzunk. A Repülő Pulit választottam helyszínnek, mert az neki kb. két perc séta, nekem meg tíz perc utazás. Már amikor meglátott, örült nekem. Másfél órát beszélgettünk, de mindenféléről, egy csomó érdekes sztorit mesélt, elmondta, miért mondott fel az egyetemen, és miért nem nyomasztja az, ami itt, ebben az országban történik (azért, mert nem tud magyarul, így kívülálló marad, tud Budapest szépségeire koncentrálni, és csak akkor stresszel be, ha valaki elmesél neki egy-egy esetet, vagy olvas valamit valamiről angolul), mihez kezd most, hogy az egyetem már nincs, hogyan búcsúztatták a kollégák (hát, az valami gyász, szégyellheti magát az összes, egytől egyig, basszus, tizenkét év után). Megmutattam neki a könyveket, amiket fordítottam, és nagyon örült, úgy láttam, talán kicsit büszke is, és a doktorinak is örült. A végén azzal lepett meg, hogy meghívott a narancslére, amit ittam, pedig tisztán emlékszem, hogy amikor egyetemista koromban csinált ilyen beülős-beszélgetős-lazulós programokat (amikre sohasem jutottam el), mindig az volt a policy, hogy mindenki a magáét fizeti. Talán azért, mert akkor többen voltak? Ki tudja. Mindenesetre nagyon jólesett. Szeretem Ryant, és nagyon örülök, hogy nem megy el végleg az országból, szóval még tudunk majd találkozni máskor is.
Pár hónapja láttam valakinél, hogy elment jógázni, egész pontosan vinyasa flow-ra, és milyen nehéz volt, nem is tudta megcsinálni az összes gyakorlatot, satöbbi. Ez azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mert szeretem a határaimat feszegetni, és elindult bennem egy folyamat, aminek az lett a vége, hogy ma a Ryannel való találkozás után elmentem életem első jógaórájára, mégpedig vinyasa flow-ra. Az oktató elég rémülten nézett, amikor megtudta, hogy még sosem voltam jógázni, és mindjárt egy ilyen nehezebb típust akarok kipróbálni, de én meg ismerem magamat. A keserűség meg a feszültség részben fellazult, hazaérve el is sírtam magam, amire a tegnap esti történések óta még nem volt példa, szóval valami hatása volt. Mindent simán megcsináltam, bár egyensúlyproblémáim még vannak, szóval ha fél lábon kell állni, és a felemelt lábamat mozgatni kell, akkor akadnak problémák. De ez mindig így volt, nem lepődtem meg. Volt rajtam kívül még egy kezdő, aki szintén először jógázott, ő például azt hitte, rendszeresen járok, legalábbis az óra után megkérdezte, mióta jógázom. Szóval a lelki oldal jó volt, meg az is, hogy érzem az izmaimban a nyújtást, és a térdemben, hogy tényleg jót tett neki, de csalódott vagyok attól, hogy nem volt nehéz, nem fáradtam el, nem izzadtam meg. Mivel a hely a második órát ingyen adja, nyilván el fogok menni másodszor is, aztán eldöntöm, hogy ez pont olyan haszontalan számomra, mint a pilates volt, vagy érdemes járnom. Végül is szerdai napzárásnak nem lenne rossz program. Így, hogy T. érkezésére már nem kell számítani, ugye. Az mondjuk nem annyira tett most jót a lelkemnek, hogy előttünk kismama jóga volt, úgyhogy kb. tíz terhes pocakot csodálhattam meg öt percen belül. Csodás volt.
Plusz elkezdtem olvasni a könyvet, amit majd le kell fordítanom, és a párkapcsolatokról szól idáig (a 15. oldalon járok, szóval még nem nagyon mentünk bele a történetbe). Az az alaptétel, hogy már a legelején lehet tudni, ha nem a megfelelő pasival állunk le, tehát le sem kell vele állni, nem kell hagyni, hogy a megismerési folyamat elhallgattassa azt a legelső megérzést, hogy ezzel a pasival ez és ez nem stimmel, és akkor hónapok-évek múlva, amikor beüt a krach, nem fogjuk átverve érezni magunkat. És ez annyira igaz, és mégis mindig elcseszem, és utálom ezt, legszívesebben az országból is elmenekülnék, annyira elég. Jót fog tenni ez a könyv. Fájni fog, de jó lesz.
Ezzel az alaphangulattal tanítottam, aztán úgy gondoltam, megérdemlek egy finom ebédet, amit ráadásul nem én főzök, és mivel van egy nagyon finom zöldséges-húsos kajája az egyik közeli gyrososnak, ahol amúgy másfél éve nem voltam már, elmentem oda, és vettem olyat, aztán elfeleztem, ahogy régen, és így mára meg holnapra is lett olyan ebédem, amivel nem én szívtam a konyhában. Aztán próbáltam kicsit összeszedni magam, ugyanis múlt héten pont mára beszéltem meg a kedvenc egyetemi tanárommal, egyben témavezetőmmel, Ryannel, hogy találkozzunk. A Repülő Pulit választottam helyszínnek, mert az neki kb. két perc séta, nekem meg tíz perc utazás. Már amikor meglátott, örült nekem. Másfél órát beszélgettünk, de mindenféléről, egy csomó érdekes sztorit mesélt, elmondta, miért mondott fel az egyetemen, és miért nem nyomasztja az, ami itt, ebben az országban történik (azért, mert nem tud magyarul, így kívülálló marad, tud Budapest szépségeire koncentrálni, és csak akkor stresszel be, ha valaki elmesél neki egy-egy esetet, vagy olvas valamit valamiről angolul), mihez kezd most, hogy az egyetem már nincs, hogyan búcsúztatták a kollégák (hát, az valami gyász, szégyellheti magát az összes, egytől egyig, basszus, tizenkét év után). Megmutattam neki a könyveket, amiket fordítottam, és nagyon örült, úgy láttam, talán kicsit büszke is, és a doktorinak is örült. A végén azzal lepett meg, hogy meghívott a narancslére, amit ittam, pedig tisztán emlékszem, hogy amikor egyetemista koromban csinált ilyen beülős-beszélgetős-lazulós programokat (amikre sohasem jutottam el), mindig az volt a policy, hogy mindenki a magáét fizeti. Talán azért, mert akkor többen voltak? Ki tudja. Mindenesetre nagyon jólesett. Szeretem Ryant, és nagyon örülök, hogy nem megy el végleg az országból, szóval még tudunk majd találkozni máskor is.
Pár hónapja láttam valakinél, hogy elment jógázni, egész pontosan vinyasa flow-ra, és milyen nehéz volt, nem is tudta megcsinálni az összes gyakorlatot, satöbbi. Ez azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mert szeretem a határaimat feszegetni, és elindult bennem egy folyamat, aminek az lett a vége, hogy ma a Ryannel való találkozás után elmentem életem első jógaórájára, mégpedig vinyasa flow-ra. Az oktató elég rémülten nézett, amikor megtudta, hogy még sosem voltam jógázni, és mindjárt egy ilyen nehezebb típust akarok kipróbálni, de én meg ismerem magamat. A keserűség meg a feszültség részben fellazult, hazaérve el is sírtam magam, amire a tegnap esti történések óta még nem volt példa, szóval valami hatása volt. Mindent simán megcsináltam, bár egyensúlyproblémáim még vannak, szóval ha fél lábon kell állni, és a felemelt lábamat mozgatni kell, akkor akadnak problémák. De ez mindig így volt, nem lepődtem meg. Volt rajtam kívül még egy kezdő, aki szintén először jógázott, ő például azt hitte, rendszeresen járok, legalábbis az óra után megkérdezte, mióta jógázom. Szóval a lelki oldal jó volt, meg az is, hogy érzem az izmaimban a nyújtást, és a térdemben, hogy tényleg jót tett neki, de csalódott vagyok attól, hogy nem volt nehéz, nem fáradtam el, nem izzadtam meg. Mivel a hely a második órát ingyen adja, nyilván el fogok menni másodszor is, aztán eldöntöm, hogy ez pont olyan haszontalan számomra, mint a pilates volt, vagy érdemes járnom. Végül is szerdai napzárásnak nem lenne rossz program. Így, hogy T. érkezésére már nem kell számítani, ugye. Az mondjuk nem annyira tett most jót a lelkemnek, hogy előttünk kismama jóga volt, úgyhogy kb. tíz terhes pocakot csodálhattam meg öt percen belül. Csodás volt.
Plusz elkezdtem olvasni a könyvet, amit majd le kell fordítanom, és a párkapcsolatokról szól idáig (a 15. oldalon járok, szóval még nem nagyon mentünk bele a történetbe). Az az alaptétel, hogy már a legelején lehet tudni, ha nem a megfelelő pasival állunk le, tehát le sem kell vele állni, nem kell hagyni, hogy a megismerési folyamat elhallgattassa azt a legelső megérzést, hogy ezzel a pasival ez és ez nem stimmel, és akkor hónapok-évek múlva, amikor beüt a krach, nem fogjuk átverve érezni magunkat. És ez annyira igaz, és mégis mindig elcseszem, és utálom ezt, legszívesebben az országból is elmenekülnék, annyira elég. Jót fog tenni ez a könyv. Fájni fog, de jó lesz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése