Nyomor
Olyan nyomott vagyok már megint... Ilyeneken izélek, hogy nem lesz Bécs, nem lesz Prater, nem lesz Seegrotte, nem volt X-Men (pedig tuti, hogy utálnám, már így ránézésre is marhaság), nem lesz A holnap határa (Tom Cruise van benne, nem hiszem, hogy élvezném), és egyedül leszek folyton, és nem is fogunk már szóba állni többet egymással, pedig. És az sem segít, amikor felidézem, hogy miket mondott kedden (meg korábban), amik bántóak voltak, és valószínűleg bántásnak is voltak szánva, és mondogatom magamnak, hogy úgysem lehetne semmi, hiába hiszem, hogy összeillenénk, mert nem ugyanott tartunk: én készen állok arra, hogy valakinek a társa legyek, ő meg nem, és ezt ráadásul mindketten tudjuk, és ezen egyhamar nem lehet változtatni.
Az a megoldás, hogy minél előbb átteszem a székhelyemet a gyönyörű és napos Máltára, jól feltöltődöm D-vitaminnal, és ez meg az új élmények elterelik a gondolataimat a hülyeségekről.
Arra is gyanakszom, hogy addig nem lesz párom, amíg nem megyek el. Egyszerűen van egy to-do-list, aminek az elemeit csak sejthetem, és amiről le kell húzogatni ezeket az elemeket, mielőtt révbe érhetek, és ezen bizony rajta van az, hogy élet külföldön, hogy megtapasztaljam az önállóságot, azt, hogy bárhol meg tudok élni, bárhová elmehetek. Bár mindig bennem volt a vágy, hosszú évek óta halogatom, mindig találtam valami ürügyet arra, hogy itthon maradjak.
1. Eleinte attól féltem, még az egyetem alatt, hogy ha elmegyek Erasmussal fél évre, Liza pont abban az időszakban fog meghalni. Lássuk be, volt rá esély, mert már elsőéves koromban is 12-13 év körül volt, az extrém kötődést meg az magyarázza, hogy nekem a jedlikes évek döntő többségében Liza volt az egyetlen barátom, annak ellenére, hogy ő egy kutya volt. (Vagy talán éppen azért, ki tudja.)
2. Féltem, hogy nagyon fog hiányozni a család, nem bírom ki nélkülük hónapokig.
3. Ehhez jött a munka, amit nyilván nem lehet csak úgy itt hagyni, mert ki tudja, visszavesznek-e, ha haza akarok jönni, és a tanítványok majd találnak mást, pont nem fogja őket meghatni, hogy hazajövök-e.
4. Aztán ott volt az is, hogy a páromat nem hagyhatom itthon, és amióta nincs párom, ahányszor elhatároztam, hogy elmegyek, mindig kötődni kezdtem egy pasihoz. Tavaly nyáron ezért nem jutottam el Amerikába, mert azt hittem, lehet valami valakivel, akinek amúgy menyasszonya van, tehát soha semmi sem lehetett volna, hiába tett úgy, mintha, de a menyasszony létezése csak sokkal-sokkal később derült ki számomra. (Hála az égnek szépen nézésen és szép szavakon kívül nem történt a világon semmi. Nehezen rendezném el magamban, ha másképp lett volna, akkor is, ha tényleg nem tudtam a másik lányról.)
Liza már három éve (!) nincs, a családdal tudok kommunikálni Skype-on, mert internet külföldön is van, sőt meg is látogathatnak, mert nem a világ végére megyek, angoltanár mindig kell valahol, valakinek, a fordítás nem helyhez kötött munka, ezekkel kapcsolatban nem lehet több kifogás. Szóval most van az, amikor le kell tojni a pasikat, és nem pasikban kell gondolkodni, hanem elhúzásban. És majd utána meglátjuk, jól gondoltam-e, rajta volt-e ez azon a bizonyos listán. Reméljük, hogy igen, már csak azért is, mert ebbe a mocsárba nem szeretnék visszasüppedni, amiben most vagyok.
Az a megoldás, hogy minél előbb átteszem a székhelyemet a gyönyörű és napos Máltára, jól feltöltődöm D-vitaminnal, és ez meg az új élmények elterelik a gondolataimat a hülyeségekről.
Arra is gyanakszom, hogy addig nem lesz párom, amíg nem megyek el. Egyszerűen van egy to-do-list, aminek az elemeit csak sejthetem, és amiről le kell húzogatni ezeket az elemeket, mielőtt révbe érhetek, és ezen bizony rajta van az, hogy élet külföldön, hogy megtapasztaljam az önállóságot, azt, hogy bárhol meg tudok élni, bárhová elmehetek. Bár mindig bennem volt a vágy, hosszú évek óta halogatom, mindig találtam valami ürügyet arra, hogy itthon maradjak.
1. Eleinte attól féltem, még az egyetem alatt, hogy ha elmegyek Erasmussal fél évre, Liza pont abban az időszakban fog meghalni. Lássuk be, volt rá esély, mert már elsőéves koromban is 12-13 év körül volt, az extrém kötődést meg az magyarázza, hogy nekem a jedlikes évek döntő többségében Liza volt az egyetlen barátom, annak ellenére, hogy ő egy kutya volt. (Vagy talán éppen azért, ki tudja.)
2. Féltem, hogy nagyon fog hiányozni a család, nem bírom ki nélkülük hónapokig.
3. Ehhez jött a munka, amit nyilván nem lehet csak úgy itt hagyni, mert ki tudja, visszavesznek-e, ha haza akarok jönni, és a tanítványok majd találnak mást, pont nem fogja őket meghatni, hogy hazajövök-e.
4. Aztán ott volt az is, hogy a páromat nem hagyhatom itthon, és amióta nincs párom, ahányszor elhatároztam, hogy elmegyek, mindig kötődni kezdtem egy pasihoz. Tavaly nyáron ezért nem jutottam el Amerikába, mert azt hittem, lehet valami valakivel, akinek amúgy menyasszonya van, tehát soha semmi sem lehetett volna, hiába tett úgy, mintha, de a menyasszony létezése csak sokkal-sokkal később derült ki számomra. (Hála az égnek szépen nézésen és szép szavakon kívül nem történt a világon semmi. Nehezen rendezném el magamban, ha másképp lett volna, akkor is, ha tényleg nem tudtam a másik lányról.)
Liza már három éve (!) nincs, a családdal tudok kommunikálni Skype-on, mert internet külföldön is van, sőt meg is látogathatnak, mert nem a világ végére megyek, angoltanár mindig kell valahol, valakinek, a fordítás nem helyhez kötött munka, ezekkel kapcsolatban nem lehet több kifogás. Szóval most van az, amikor le kell tojni a pasikat, és nem pasikban kell gondolkodni, hanem elhúzásban. És majd utána meglátjuk, jól gondoltam-e, rajta volt-e ez azon a bizonyos listán. Reméljük, hogy igen, már csak azért is, mert ebbe a mocsárba nem szeretnék visszasüppedni, amiben most vagyok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése