Félmaraton és egyéb mulatságok
Úgy nézett ki, egyedül megyek. A barátnőim egy része külföldön van, másik része vidéken, a többiek (akiket kérdeztem, nyilván) szimplán nem értek rá, vagy nem volt kedvük vasárnap felkelni. T. azt mondta, nem jön ki, mert az akkor más, mint ami (ezt most nem fejtem ki, és nem is lényeges), de otthonról szurkolni fog nekem, Danit nem értem el semmilyen módon, anyu portfóliót ír ezerrel. Bőséges süti és csoki betermelése után reggel 8-kor útra keltem, és már majdnem leértem a metróba, amikor apu hívott, hogy ő elindult otthonról, és kijön velem. Nagyon megörültem neki, mert azért azt már akkor is éreztem, hogy lelkileg nem mindegy, vár-e valaki a célban.
Nagyon-nagyon izgultam, sírni tudtam volna, annyira. Apu megfogta a kabátomat, meg megvárta velem a rajtot, látta is, ahogy elindulok. Hatalmas érzés volt ott állni a startnál, tudni, hogy több ezer ember van körülöttem, mindenki ugyanazért jött, ráadásul a "konferanszié" nagyon ügyesen biztatott minket. Teljesen meghatódtam, megint csak úgy éreztem, hogy mindjárt sírok. A négyes zónából indultam, a 2 óra 15 perces iramfutó mögül. Az iramfutó az, aki pont annyi idő alatt fut be, amennyi alatt tervezi, tehát ha te is 2:15-öt tervezel, őt érdemes követni. Volt még rajta kívül 1:45-ös meg 2:00-s változat is, de az engem nem érintett, én annyira nem vagyok gyors. Az volt a terv, hogy végig a 2:15-ös iramfutókkal maradok, de még ki sem értünk a szigetről, amikor már éreztem, hogy ez nekem lassú lesz így az elején. Akkor megelőztem őket, és azt terveztem, majd valahol féltávnál úgyis utolérnek, és akkor már csak annyi lesz a dolgom, hogy nem maradok le tőlük.
A margitszigeti futásokból tudtam, mire számíthatok. Az 5. km után egyre könnyebb lesz, de 6-7 km-nél elzsibbad a talpam, és csak 10 km körül múlik el a zsibbadás. Ezek mind történtek is, és tök jó volt, hogy tudtam előre, mikor mi lesz. Minden frissítőponton megálltam inni, egy idő után azt is felfedeztem, hogy van szőlőcukor, akkor ettem azt is. Az elején egy olyan pasi futott mellettem, aki beszólt az út szélén álló szurkolóknak, az egyik nőnek pl. egy ilyet: "Ha akkora seggem lenne, mint neked, én sem futnék." Megdöbbentem ezen, alig vártam, hogy megelőzzön vagy leszakadjon tőlem, csak kerüljön tőlem minél messzebbre. Megjegyzem, akkora sörhasa volt, hogy még, de azért volt esze mást cikizni az alkata miatt, ráadásul olyasvalakit, aki felkelt vasárnap korán csak azért, hogy a futókat biztassa. Döbbenet, na. Viszonylag hamar egy külföldi társaság, két lány és egy fiú mellé kerültem, akik húztak magukkal. Jókedvűek voltak, szerintem már sokat futottak, mert volt erejük minden egyes doboshoz odaszaladni és ott ugrálni, a hidak alatt ordítozni, merthogy az visszhangzik, és tök buli, és ezzel engem is spannoltak. Sajnos a negyedik frissítőpontnál már nem álltak meg inni, így elveszítettem őket, de addig is örültem nekik, amíg ott voltak velem.
Féltávnál ott állt apu meg Zsuzsa néni, és tök jó érzés volt, pedig csak pár másodpercre láttuk egymást, annyi volt, hogy integettünk. Mégis szuper volt. 12-13 km-nél kezdett nehéz lenni, amikor elkezdett fájni a térdem, meg fáradtam is már. Végig zenét hallgattam, és a véletlenszerű lejátszásban ezen a ponton értünk el odáig, hogy a Daft Punk nyomán Daughter közölte, "We've come too far to give up [who we are]", majd nemsokára José Gonzalez is megérkezett azzal a biztatással, hogy "We'll do whatever [just to stay alive]", és ezzel sokat segítettek. Amúgy is jó ötlet volt új zenéket pakolni azok mellé, amikkel a felkészülést végigcsináltam, pl. Pharrell Williamstől a Happy meg a Pnautól a Changes tök nagy löketet adott.
Az nagy pillanat volt, amikor elfutottam a 18. kilométert jelző táblácska mellett, és felfogtam, hogy én most ezt meg fogom csinálni, sikerülni fog a félmaraton. Nem mondom, hogy nem volt brutál, amikor 19 kilométer után még fel kellett futni a Margitszigetre, mert brutál volt, nekem legalábbis, bele is sétáltam az emelkedő végén kb. 50 métert.
Nagy élmény volt, hogy az egész útvonalon mindenhol álltak szurkolók, akik doboltak, hegedültek, kerepeltek, énekeltek, kiabáltak, tapsoltak, pacsit adtak a mellettük elfutóknak. Nagyon sokat segítettek. Nem is hittem volna. Mint ahogy azt sem tudtam, hogy ilyen sokat jelent, ha az ember tömegben fut, nem csak úgy egyedül, magának. Így nem volt ingerenciám megállni akkor sem, amikor már kezdtem fáradni, és tuti, hogy az emelkedőkön is a tömeg húzott felfelé, mert tudom magamról, hogy én nem tudok emelkedőn felfelé futni, itt meg nem kevésszer megtettem.
Az iramfutók 19 kilométernél futottak el mellettem, akkor bele is húztam, de aztán megbeszélték, hogy 2:15-höz képest kicsit gyorsak, ezért visszalassítottak, és így mögém kerültek. Végül a célegyenesben, a cél előtt kb. 50 méterrel értek mellém, és két oldalról kiabálták, hogy "hajrá, hajrá, mindjárt bent vagy", amitől sikerült még egyszer felgyorsítanom, bár nem hittem volna, hogy ez még bennem van. Végül 2:14:32 lett az időm a chipes időmérés szerint. Büszke vagyok magamra. 2:20-at vártam magamtól, és ahhoz képest baromi jó voltam.
Kaptunk érmet, célcsomagot, benne csokit, Rauch teát, alkoholmentes, gyümölcsös sört (ez bűnrossz, de tényleg). Meg persze a technikai futópólót, ami zseniális, és az élményt, natürlich. Óriási volt, tényleg.
Apu ott várt a célban, aztán elkeveredtünk egymástól, de végül csak összefutottunk újra, és ez is tök sokat jelentett, meg az, hogy láttam rajta, tényleg büszke rám, hogy megcsináltam. A kocsihoz menet már éreztem, hogy a jobb lábammal gázok lesznek, és lettek is. A kocsiból alig bírtam kiszállni, és két házzal arrébbról alig tudtam elvonszolni magam a kapuig. Egyszerűen nem tudtam ráállni a lábamra. Végül a harmadikra úgy jöttem fel, hogy a jobb lábamról levettem a cipőt, és zokniban bénáztam lábujjhegyen. Hatalmas. Azért felértem, lezuhanyoztam, megebédeltem, jegeltem és kenegettem a jobb térdemet és talpamat, aztán aludtam másfél órát - a kanapén, mert nem bírtam felmászni a galériára :D
A Balaton-átúszásnál már a célban tudtam, hogy ezt innentől kezdve minden évben akarom, de a félmaratonban nem vagyok biztos. Nagyon-nagyon fáj a lábam, éjjel aludni is alig tudtam, szóval nem tudom, megéri-e nekem rendszeresen ezt művelni magammal. Eredetileg az volt a terv, hogy ha a félmaratont most megcsinálom, akkor ősszel maraton, de most szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy sosem fogom bevállalni a maratont. Ha 21 km-től ennyire készen van a térdem, mi lenne 42 km-en és utána? Áhh... De kitaláltam, elhittem, megcsináltam, és most már tudom, hogy le tudom futni a félmaratont, ráadásul magamhoz képest tök jó idővel, és erre büszke vagyok. 6,4 perces kilométerek, 33,5 perces szigetkörök. Viccelsz? Amikor elkezdtem futni, 36 perc körül volt egy köröm, most meg 4 környi távon át sikerült tartani a 33 és felet, hát úristen.
Amikor összeszedtem magam, átmentem T-hez, aki örült nekem és úgy láttam, mintha kicsit büszke lenne ő is. Beszélgettünk, aztán megnéztük a Thor 2-t, mert nagyon szereti ezeket a szuperhősös izéket, én meg a kedvéért simán megnézek bármit, a horrort kivéve, persze. (Azt is néztem pár hete, igaz, csak 20 percet, és csak egy szétlőtt fejű bácsira futotta, de vele kétszer álmodtam, és még egy hétig legalább napi egy alkalommal felugrott a tudatalattimból, szóval nem kell ez nekem.) Jól éreztem magam nála is. Jól sikerült vasárnap volt, ez a nagy helyzet.
 |
| Rajtra várok |
A margitszigeti futásokból tudtam, mire számíthatok. Az 5. km után egyre könnyebb lesz, de 6-7 km-nél elzsibbad a talpam, és csak 10 km körül múlik el a zsibbadás. Ezek mind történtek is, és tök jó volt, hogy tudtam előre, mikor mi lesz. Minden frissítőponton megálltam inni, egy idő után azt is felfedeztem, hogy van szőlőcukor, akkor ettem azt is. Az elején egy olyan pasi futott mellettem, aki beszólt az út szélén álló szurkolóknak, az egyik nőnek pl. egy ilyet: "Ha akkora seggem lenne, mint neked, én sem futnék." Megdöbbentem ezen, alig vártam, hogy megelőzzön vagy leszakadjon tőlem, csak kerüljön tőlem minél messzebbre. Megjegyzem, akkora sörhasa volt, hogy még, de azért volt esze mást cikizni az alkata miatt, ráadásul olyasvalakit, aki felkelt vasárnap korán csak azért, hogy a futókat biztassa. Döbbenet, na. Viszonylag hamar egy külföldi társaság, két lány és egy fiú mellé kerültem, akik húztak magukkal. Jókedvűek voltak, szerintem már sokat futottak, mert volt erejük minden egyes doboshoz odaszaladni és ott ugrálni, a hidak alatt ordítozni, merthogy az visszhangzik, és tök buli, és ezzel engem is spannoltak. Sajnos a negyedik frissítőpontnál már nem álltak meg inni, így elveszítettem őket, de addig is örültem nekik, amíg ott voltak velem.
Féltávnál ott állt apu meg Zsuzsa néni, és tök jó érzés volt, pedig csak pár másodpercre láttuk egymást, annyi volt, hogy integettünk. Mégis szuper volt. 12-13 km-nél kezdett nehéz lenni, amikor elkezdett fájni a térdem, meg fáradtam is már. Végig zenét hallgattam, és a véletlenszerű lejátszásban ezen a ponton értünk el odáig, hogy a Daft Punk nyomán Daughter közölte, "We've come too far to give up [who we are]", majd nemsokára José Gonzalez is megérkezett azzal a biztatással, hogy "We'll do whatever [just to stay alive]", és ezzel sokat segítettek. Amúgy is jó ötlet volt új zenéket pakolni azok mellé, amikkel a felkészülést végigcsináltam, pl. Pharrell Williamstől a Happy meg a Pnautól a Changes tök nagy löketet adott.
Az nagy pillanat volt, amikor elfutottam a 18. kilométert jelző táblácska mellett, és felfogtam, hogy én most ezt meg fogom csinálni, sikerülni fog a félmaraton. Nem mondom, hogy nem volt brutál, amikor 19 kilométer után még fel kellett futni a Margitszigetre, mert brutál volt, nekem legalábbis, bele is sétáltam az emelkedő végén kb. 50 métert.
Nagy élmény volt, hogy az egész útvonalon mindenhol álltak szurkolók, akik doboltak, hegedültek, kerepeltek, énekeltek, kiabáltak, tapsoltak, pacsit adtak a mellettük elfutóknak. Nagyon sokat segítettek. Nem is hittem volna. Mint ahogy azt sem tudtam, hogy ilyen sokat jelent, ha az ember tömegben fut, nem csak úgy egyedül, magának. Így nem volt ingerenciám megállni akkor sem, amikor már kezdtem fáradni, és tuti, hogy az emelkedőkön is a tömeg húzott felfelé, mert tudom magamról, hogy én nem tudok emelkedőn felfelé futni, itt meg nem kevésszer megtettem.
Az iramfutók 19 kilométernél futottak el mellettem, akkor bele is húztam, de aztán megbeszélték, hogy 2:15-höz képest kicsit gyorsak, ezért visszalassítottak, és így mögém kerültek. Végül a célegyenesben, a cél előtt kb. 50 méterrel értek mellém, és két oldalról kiabálták, hogy "hajrá, hajrá, mindjárt bent vagy", amitől sikerült még egyszer felgyorsítanom, bár nem hittem volna, hogy ez még bennem van. Végül 2:14:32 lett az időm a chipes időmérés szerint. Büszke vagyok magamra. 2:20-at vártam magamtól, és ahhoz képest baromi jó voltam.
Kaptunk érmet, célcsomagot, benne csokit, Rauch teát, alkoholmentes, gyümölcsös sört (ez bűnrossz, de tényleg). Meg persze a technikai futópólót, ami zseniális, és az élményt, natürlich. Óriási volt, tényleg.
 |
| Célba értem, és nem mosolygok, mert fáj a lábam, és különben sem hiszem még el, hogy megcsináltam |
A Balaton-átúszásnál már a célban tudtam, hogy ezt innentől kezdve minden évben akarom, de a félmaratonban nem vagyok biztos. Nagyon-nagyon fáj a lábam, éjjel aludni is alig tudtam, szóval nem tudom, megéri-e nekem rendszeresen ezt művelni magammal. Eredetileg az volt a terv, hogy ha a félmaratont most megcsinálom, akkor ősszel maraton, de most szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy sosem fogom bevállalni a maratont. Ha 21 km-től ennyire készen van a térdem, mi lenne 42 km-en és utána? Áhh... De kitaláltam, elhittem, megcsináltam, és most már tudom, hogy le tudom futni a félmaratont, ráadásul magamhoz képest tök jó idővel, és erre büszke vagyok. 6,4 perces kilométerek, 33,5 perces szigetkörök. Viccelsz? Amikor elkezdtem futni, 36 perc körül volt egy köröm, most meg 4 környi távon át sikerült tartani a 33 és felet, hát úristen.
Amikor összeszedtem magam, átmentem T-hez, aki örült nekem és úgy láttam, mintha kicsit büszke lenne ő is. Beszélgettünk, aztán megnéztük a Thor 2-t, mert nagyon szereti ezeket a szuperhősös izéket, én meg a kedvéért simán megnézek bármit, a horrort kivéve, persze. (Azt is néztem pár hete, igaz, csak 20 percet, és csak egy szétlőtt fejű bácsira futotta, de vele kétszer álmodtam, és még egy hétig legalább napi egy alkalommal felugrott a tudatalattimból, szóval nem kell ez nekem.) Jól éreztem magam nála is. Jól sikerült vasárnap volt, ez a nagy helyzet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése