Csak nyugodtan és határozottan
Voltam a postán, feladtam a Moly húsvéti ajándékozásán húzott lány könyvét, csokiját és képeslapját. Úgy mentem oda, ahogy szoktam: kezemben a becsomagolt ajándék, és majd ha sorra kerülök, kérek buborékos borítékot, amit fél perc alatt megcímzek, aztán kalap-kabát. Ja, meg vittem egy képeslapot is külön, Győrbe küldtem Nénjének.
Kb. fél órás sorban állás után a posta legsavanyúbb dolgozójához sikerült kerülni. Annyira bíztam benne, hogy a lottós nőhöz sorsol a gép, mert ő mindig kedves, mosolyog, vidám, olyan, amilyen én is próbálok lenni. Ez a nő meg egyfolytában morog, még sosem láttam jókedvűnek.
- Jó napot kívánok! Két dolgot szeretnék elintézni. Egyrészt ehhez a csomaghoz szeretnék egy akkora buborékos borítékot...
- Azt el kellett volna venni! Ki van téve! [Ezt valami olyan stílusban, hogy a bicska kinyílt a zsebemben.]
- Hová van kitéve?
- Oda, az állvány túloldalára! [Ordenáré, kioktató stílusban, mint aztán végig az egész beszélgetés során. Azóta sem értem azt sem, miért kellene, hogy röntgenszemem legyen, honnan kellett volna látnom az állvány túloldalát, és miért kötelességem tudni, hogy karácsony óta változtak a dolgok, és már nem ő adja a borítékot, de sebaj.]
- Addig itt hagyhatom a csomagot?
- Nem, vigye magával, legyen szíves!
Alig léptem el a pulttól, nekiállt telefonálni, majd amikor már megcímeztem a borítékot, volt képe hívni a következő ügyfelet. Mindegy, kibekkeltem, ügyfél balra el, erre a nő hívja az utána következőt. Nem érdekelt, odaléptem a pulthoz.
- Ja, maga visszajött? [Flegmán, pfuj, undorító stílusban. Amúgy mit hitt, végigállok még egy fél órás sort? Rosszul hitte.]
- Igen, vissza hát. Szóval ezt a csomagot szeretném feladni elsőbbségivel, ajánlva...
- Az ajánlott szelvényt is el kell venni a másik állványról, és előre kitölteni!
- Most már mindent az állványról kell elvenni?
- Körül kéne nézni! És előre el kéne mondani, hogy mit akar, akkor nem kéne kétszer fordulni!
- Elnézést kérek, de elküldött, amikor addig jutottam, hogy borítékot szeretnék a csomaghoz.
- Nehogy már még én legyek a hibás! Hát azért már!
Ekkor azt a stratégiát választottam, hogy képen röhögtem, mert tudtam, hogy erre nem tud majd mit lépni. Nem is tudott. Megdöbbent. Kicsit vissza is vett. Nagyon kicsit. Ezek után felszámolta a képeslapot, mire mondtam, hogy azt megírva hoztam ide, mire ő:
- Hát, akkor magát most negyven forintos kár érte.
Fúj, basszus! Nem a negyven forint, hanem a stílus meg az elv. Kihívta persze a főnökét, látványosan és hangosan elmagyarázta, hogy egy negyven forintos tételt kell törölni, mert állítólag nem itt vettem a képeslapot, erre közbeszóltam, hogy de, itt vettem, csak két napja, és akkor ki is fizettem, erre folytatta, hogy hát állítólag. Felháborító volt az egész. És még nem volt vége! Megnézte a csomagot, majd az addig is alkalmazott, bicskanyitogató, lekezelő stílusában ilyet szólt:
- Jaj, hát ezt jól megcímezte! Ide kell írni, teljesen középre a címzést, mert ott olvassa le a gép! De hát...
- Én nem dolgozom a postán, ezért nem tudom, mit hogyan olvas le a gép.
Itt végre befogta, és a továbbiakban valamivel több tiszteletet kaptam. Utólag azon gondolkodtam, nem volt még olyan régen, amikor a konfliktuskerülő attitűdöm miatt ilyen helyzetben egy büdös szót sem szóltam volna, csak utólag pufogtam volna, hogy mekkora bunkó, és ehhez képest nagy fejlődés, hogy most nem hunyászkodtam meg, visszaszóltam neki, nem hagytam magam. Normális maradtam, de nem voltam kedves és aranyos, és visszautasítottam a beszólogatását. Azt hiszem, egész jól kezeltem a konfliktust, és ennek örülök.
Kb. fél órás sorban állás után a posta legsavanyúbb dolgozójához sikerült kerülni. Annyira bíztam benne, hogy a lottós nőhöz sorsol a gép, mert ő mindig kedves, mosolyog, vidám, olyan, amilyen én is próbálok lenni. Ez a nő meg egyfolytában morog, még sosem láttam jókedvűnek.
- Jó napot kívánok! Két dolgot szeretnék elintézni. Egyrészt ehhez a csomaghoz szeretnék egy akkora buborékos borítékot...
- Azt el kellett volna venni! Ki van téve! [Ezt valami olyan stílusban, hogy a bicska kinyílt a zsebemben.]
- Hová van kitéve?
- Oda, az állvány túloldalára! [Ordenáré, kioktató stílusban, mint aztán végig az egész beszélgetés során. Azóta sem értem azt sem, miért kellene, hogy röntgenszemem legyen, honnan kellett volna látnom az állvány túloldalát, és miért kötelességem tudni, hogy karácsony óta változtak a dolgok, és már nem ő adja a borítékot, de sebaj.]
- Addig itt hagyhatom a csomagot?
- Nem, vigye magával, legyen szíves!
Alig léptem el a pulttól, nekiállt telefonálni, majd amikor már megcímeztem a borítékot, volt képe hívni a következő ügyfelet. Mindegy, kibekkeltem, ügyfél balra el, erre a nő hívja az utána következőt. Nem érdekelt, odaléptem a pulthoz.
- Ja, maga visszajött? [Flegmán, pfuj, undorító stílusban. Amúgy mit hitt, végigállok még egy fél órás sort? Rosszul hitte.]
- Igen, vissza hát. Szóval ezt a csomagot szeretném feladni elsőbbségivel, ajánlva...
- Az ajánlott szelvényt is el kell venni a másik állványról, és előre kitölteni!
- Most már mindent az állványról kell elvenni?
- Körül kéne nézni! És előre el kéne mondani, hogy mit akar, akkor nem kéne kétszer fordulni!
- Elnézést kérek, de elküldött, amikor addig jutottam, hogy borítékot szeretnék a csomaghoz.
- Nehogy már még én legyek a hibás! Hát azért már!
Ekkor azt a stratégiát választottam, hogy képen röhögtem, mert tudtam, hogy erre nem tud majd mit lépni. Nem is tudott. Megdöbbent. Kicsit vissza is vett. Nagyon kicsit. Ezek után felszámolta a képeslapot, mire mondtam, hogy azt megírva hoztam ide, mire ő:
- Hát, akkor magát most negyven forintos kár érte.
Fúj, basszus! Nem a negyven forint, hanem a stílus meg az elv. Kihívta persze a főnökét, látványosan és hangosan elmagyarázta, hogy egy negyven forintos tételt kell törölni, mert állítólag nem itt vettem a képeslapot, erre közbeszóltam, hogy de, itt vettem, csak két napja, és akkor ki is fizettem, erre folytatta, hogy hát állítólag. Felháborító volt az egész. És még nem volt vége! Megnézte a csomagot, majd az addig is alkalmazott, bicskanyitogató, lekezelő stílusában ilyet szólt:
- Jaj, hát ezt jól megcímezte! Ide kell írni, teljesen középre a címzést, mert ott olvassa le a gép! De hát...
- Én nem dolgozom a postán, ezért nem tudom, mit hogyan olvas le a gép.
Itt végre befogta, és a továbbiakban valamivel több tiszteletet kaptam. Utólag azon gondolkodtam, nem volt még olyan régen, amikor a konfliktuskerülő attitűdöm miatt ilyen helyzetben egy büdös szót sem szóltam volna, csak utólag pufogtam volna, hogy mekkora bunkó, és ehhez képest nagy fejlődés, hogy most nem hunyászkodtam meg, visszaszóltam neki, nem hagytam magam. Normális maradtam, de nem voltam kedves és aranyos, és visszautasítottam a beszólogatását. Azt hiszem, egész jól kezeltem a konfliktust, és ennek örülök.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése