As luck would have it...
És amikor már azt hinném, ezen a napon ennél lejjebb már nincs, akkor az élet rácáfol.
Levittem sétálni a kutyát, és bemerészkedtem a parkba, gondolván, az a csapat, akiket annyira nem kedvelek, később szokott lejárni. És nem! Pont ott voltak, pont beléjük futottunk. Három pasi, ebből mondjuk az egyiket még sosem láttam, de a másik kettő miatt nem szerettem a csapatot.
- Hát hol voltál te, Londonban? - kérdezte az egyik.
- Nem, itthon voltam, csak nem sétáltam a kutyával.
- De hát már mióta nem láttalak! Hát nyáron láttalak utoljára!
- Igen, azóta nem volt nálam a kutya. [Ebben nem vagyok biztos, összevissza van bennem az idő, de könnyen lehet, hogy csak kerültem a parkot, azért nem találkoztunk.]
- És hogy vagy?
- Köszönöm, jól. És ti?
- Nagyon jól. Ej, de vidám csajszi vagy! Pocid van? - és nézte a hasamat.
- Dehogy van pocim!
- Nincs pocid?
- Nincs.
- Hát, azt hittem, légy ment a levesbe.
Erre én elfordultam, inkább a kutyára koncentráltam, de ezek az idióták csak nem bírtak leállni.
- Légy ment a levesbe? - kérdezte a másik.
- Hát igen. Azt hittem, porszem ment a gépezetbe.
- Nézd el nekünk! - fordult hozzám a harmadik.
- Elnézem - válaszoltam.
- Azt hitted, anyai örömök elé néz? - kérdezte az eredeti kérdezőt a haverja.
- Hát igen, azt hittem, anyai örömök elé néz.
Én meg ezen a ponton elköszöntem és otthagytam őket. Értem én, hogy nem volt bennük rossz szándék. DE. Először is tök nagy feszültség bennem, hogy nem vagyok-e túl kövér. Másodszor meg erre most pont szükségem volt, hiszen már majdnem egy hete nem gondoltam arra, hogy nekem miért nincs gyerekem, se kilátásom arra, hogy még ebben az életben legyen. Köszi, köszi!
Utálom ezt a napot. Ma még nem történt velem jó dolog Marci érkezésén kívül*, és gyanítom, hogy már nem is fog.
*Az is milyen, amikor rohanok haza az egyik óráról, virul a fejem, hogy még van negyed órám a másik óráig, tehát tudok enni, erre ott áll a kapualjban a diák. És amikor mondom neki, hogy nem annyira örülök, hogy negyed órával előbb jön, ugyanis azért hívtam fél háromra, mert én ilyenkor, esetleg kicsit később érek haza, és akkor még van időm levegőt venni, netán enni, mert aztán meg estig többet nem lesz, akkor néz nagy kerek szemekkel, és azt mondja, hogy hát akkor egyek, ő szívesen elüldögél. Aha. Ti tudnátok békében enni úgy, hogy valaki ül annál az asztalnál, ahol enni szoktatok? Most komolyan, vigyem be az asztalhoz a kaját, és egyek a képébe? Vagy a konyhában egyek? Állva, mint a lovak? Nem lehet, hogy erre az a válasz, hogy bocsi, legközelebb pontosan érkezem? Basszus, én aztán próbálhatok asszertív lenni, azt is telibe ... mindenki!
Levittem sétálni a kutyát, és bemerészkedtem a parkba, gondolván, az a csapat, akiket annyira nem kedvelek, később szokott lejárni. És nem! Pont ott voltak, pont beléjük futottunk. Három pasi, ebből mondjuk az egyiket még sosem láttam, de a másik kettő miatt nem szerettem a csapatot.
- Hát hol voltál te, Londonban? - kérdezte az egyik.
- Nem, itthon voltam, csak nem sétáltam a kutyával.
- De hát már mióta nem láttalak! Hát nyáron láttalak utoljára!
- Igen, azóta nem volt nálam a kutya. [Ebben nem vagyok biztos, összevissza van bennem az idő, de könnyen lehet, hogy csak kerültem a parkot, azért nem találkoztunk.]
- És hogy vagy?
- Köszönöm, jól. És ti?
- Nagyon jól. Ej, de vidám csajszi vagy! Pocid van? - és nézte a hasamat.
- Dehogy van pocim!
- Nincs pocid?
- Nincs.
- Hát, azt hittem, légy ment a levesbe.
Erre én elfordultam, inkább a kutyára koncentráltam, de ezek az idióták csak nem bírtak leállni.
- Légy ment a levesbe? - kérdezte a másik.
- Hát igen. Azt hittem, porszem ment a gépezetbe.
- Nézd el nekünk! - fordult hozzám a harmadik.
- Elnézem - válaszoltam.
- Azt hitted, anyai örömök elé néz? - kérdezte az eredeti kérdezőt a haverja.
- Hát igen, azt hittem, anyai örömök elé néz.
Én meg ezen a ponton elköszöntem és otthagytam őket. Értem én, hogy nem volt bennük rossz szándék. DE. Először is tök nagy feszültség bennem, hogy nem vagyok-e túl kövér. Másodszor meg erre most pont szükségem volt, hiszen már majdnem egy hete nem gondoltam arra, hogy nekem miért nincs gyerekem, se kilátásom arra, hogy még ebben az életben legyen. Köszi, köszi!
Utálom ezt a napot. Ma még nem történt velem jó dolog Marci érkezésén kívül*, és gyanítom, hogy már nem is fog.
*Az is milyen, amikor rohanok haza az egyik óráról, virul a fejem, hogy még van negyed órám a másik óráig, tehát tudok enni, erre ott áll a kapualjban a diák. És amikor mondom neki, hogy nem annyira örülök, hogy negyed órával előbb jön, ugyanis azért hívtam fél háromra, mert én ilyenkor, esetleg kicsit később érek haza, és akkor még van időm levegőt venni, netán enni, mert aztán meg estig többet nem lesz, akkor néz nagy kerek szemekkel, és azt mondja, hogy hát akkor egyek, ő szívesen elüldögél. Aha. Ti tudnátok békében enni úgy, hogy valaki ül annál az asztalnál, ahol enni szoktatok? Most komolyan, vigyem be az asztalhoz a kaját, és egyek a képébe? Vagy a konyhában egyek? Állva, mint a lovak? Nem lehet, hogy erre az a válasz, hogy bocsi, legközelebb pontosan érkezem? Basszus, én aztán próbálhatok asszertív lenni, azt is telibe ... mindenki!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése