Van egy néni,
aki már kétszer járt a kávézóban úgy, hogy én voltam ott. Elsőre megsértődött, amiért nem tudtam, hogy ő az espressót nagy csészéből, három tejszínnel issza, pedig E. (a másik lány) tudja, és már akkor sem értettem, hogy miután megállapította, hogy még nem látott soha, mégis miért tűnhet logikusnak, hogy tudom, hogyan szokta inni a kávéját, de túlléptem rajta, nem olyan lényeges ez. Másodszorra belépett, majd aggodalmas arccal a következőt közölte: "Ja, te vagy itt? A múltkor E. volt." Úgy éreztem, erre valami reakciót vár, de nem tudtam okosabbat kitalálni, mint hogy "Igen, ő többször van, mint én."
Tegnap aztán megjött harmadszor is. (A második találkozásunk óta két hét telt el, ezt csak úgy mondom.) "Egy presszót kérek tejszínnel, cukorral." Iszonyú büszke voltam magamra, amiért rögtön tudtam, hogy nagy csésze, három tejszín. Raktam a csésze mellé két cukrot is, majd kivittem a rendelést. "Három cukorral iszom, ez így nem édes!" - háborodott fel a néni. Kivittem erre a cukorszórót, abból annyi cukrot tud kinyerni, amennyit csak szeretne, mindjárt öntött is a kávéba még három adagot azon a kettőn felül, amit kivittem. Ezzel nincs is semmi baj, mindenki úgy issza a kávéját, ahogyan neki jólesik, a felháborodott hangot nem értettem teljesen. De lett még jobb is. A kávéhoz jár kísérővíz, azaz talán egy deci víz, mert állítólag előkelőéknél a kávénak egy kis vízzel ágyaznak meg. A néni is kapott kísérővizet, fel is csattant: "Itt mindig olyan kevés vizet adnak! Hát ebédből jövök!" És akkor erre megint mit lehet mondani? Azt hagyjuk is, nekem honnan kell kitalálnom, hogy a néni honnan jön, de hogy ha valaki szomjas, miért nem rendel vizet, azt egyszerűen nem értem.
Az van, hogy a nénivel nem kedveljük egymást. Valószínűleg nem az a legnagyobb baja velem, hogy nem jegyeztem meg, hogy nem két, hanem három cukorral issza a kávéját. Arra gyanakszom, sokkal nagyobb baj ennél, hogy E. valószínűleg szóval tartja, amíg megkávézik, én meg nem. Én nem vagyok csevegős. Ha a vendég beszélgetést kezdeményez, akkor beszélgetünk, ez egyértelmű, mint ahogy később egy hölggyel végig beszélgettünk, míg ott volt**, de én magamtól nem kezdek el csevegni, mert tudom, engem mennyire idegesít, amikor beülök valahová, és rám vetődik a pultos/pincér, mert beszélgetni akar*. De nem vagyunk egyformák. Nyilván minden vendégnek az a szimpatikus, aki rá hasonlít. A néni csevegős, E. is az, ezért ők szeretik egymást. Én nem vagyok csevegős, ezért engem nem kedvel, ezért én is jobban örülök, ha inkább olyankor jön, amikor E. van bent. Kár, hogy ez csak tegnap vált számomra teljesen világossá, mert jó eséllyel nem találkozunk többet a nénivel. Pedig lenne kedvem kipróbálni, megszeret-e, ha csevegek vele.
*Meg azért sem csevegek, mert mindig a teraszon ül le, ahol olyan 10 fok volt tegnap, nekem meg az egy szál pulcsiban kicsit hideg - mellesleg nekem az, ha valaki a teraszon ül le, azt is jelenti, hogy nem szeretne velem beszélgetni, miután csak nem az a természetes, hogy akkor én is kimegyek egy negyed órára.
**mondjuk ő bent is ült le
Tegnap aztán megjött harmadszor is. (A második találkozásunk óta két hét telt el, ezt csak úgy mondom.) "Egy presszót kérek tejszínnel, cukorral." Iszonyú büszke voltam magamra, amiért rögtön tudtam, hogy nagy csésze, három tejszín. Raktam a csésze mellé két cukrot is, majd kivittem a rendelést. "Három cukorral iszom, ez így nem édes!" - háborodott fel a néni. Kivittem erre a cukorszórót, abból annyi cukrot tud kinyerni, amennyit csak szeretne, mindjárt öntött is a kávéba még három adagot azon a kettőn felül, amit kivittem. Ezzel nincs is semmi baj, mindenki úgy issza a kávéját, ahogyan neki jólesik, a felháborodott hangot nem értettem teljesen. De lett még jobb is. A kávéhoz jár kísérővíz, azaz talán egy deci víz, mert állítólag előkelőéknél a kávénak egy kis vízzel ágyaznak meg. A néni is kapott kísérővizet, fel is csattant: "Itt mindig olyan kevés vizet adnak! Hát ebédből jövök!" És akkor erre megint mit lehet mondani? Azt hagyjuk is, nekem honnan kell kitalálnom, hogy a néni honnan jön, de hogy ha valaki szomjas, miért nem rendel vizet, azt egyszerűen nem értem.
Az van, hogy a nénivel nem kedveljük egymást. Valószínűleg nem az a legnagyobb baja velem, hogy nem jegyeztem meg, hogy nem két, hanem három cukorral issza a kávéját. Arra gyanakszom, sokkal nagyobb baj ennél, hogy E. valószínűleg szóval tartja, amíg megkávézik, én meg nem. Én nem vagyok csevegős. Ha a vendég beszélgetést kezdeményez, akkor beszélgetünk, ez egyértelmű, mint ahogy később egy hölggyel végig beszélgettünk, míg ott volt**, de én magamtól nem kezdek el csevegni, mert tudom, engem mennyire idegesít, amikor beülök valahová, és rám vetődik a pultos/pincér, mert beszélgetni akar*. De nem vagyunk egyformák. Nyilván minden vendégnek az a szimpatikus, aki rá hasonlít. A néni csevegős, E. is az, ezért ők szeretik egymást. Én nem vagyok csevegős, ezért engem nem kedvel, ezért én is jobban örülök, ha inkább olyankor jön, amikor E. van bent. Kár, hogy ez csak tegnap vált számomra teljesen világossá, mert jó eséllyel nem találkozunk többet a nénivel. Pedig lenne kedvem kipróbálni, megszeret-e, ha csevegek vele.
*Meg azért sem csevegek, mert mindig a teraszon ül le, ahol olyan 10 fok volt tegnap, nekem meg az egy szál pulcsiban kicsit hideg - mellesleg nekem az, ha valaki a teraszon ül le, azt is jelenti, hogy nem szeretne velem beszélgetni, miután csak nem az a természetes, hogy akkor én is kimegyek egy negyed órára.
**mondjuk ő bent is ült le
Megjegyzések
Megjegyzés küldése