London, 1. nap

Még szerdán este átmentünk anyuékhoz Danival, mert apu felajánlotta, hogy kivisznek minket anyuval a repülőtérre, hogy ne az éjszakai busszal szerencsétlenkedjünk. Az este 11-es fekvés után hajnali 3-kor már keltünk is. Készülődni kellett, reggelizni, magunkhoz térni, aztán indulni, mert 6:40-kor felszállt a repülő, és jó utasokhoz híven már fél 5-kor kint akartunk lenni a reptéren. Kicsit még korábban is érkeztünk, és mindjárt megvolt az első kaland: a biztonsági kapunál Dani becsipogott. Ugyan kiderült, hogy a telefonja maradt csak a zsebében, de azért alaposan átkutatták, végigtapogatták, a cipőjét is le kellett vennie, gondolom, biztos, ami tuti alapon. De bőven időben voltunk, úgyhogy nem volt gond. A beszállásig hátra lévő időt azzal ütöttük el, hogy vettünk a Burger Kingben fagyit, azt megeszegettük, aztán magunk elé révedtünk.

Hajnali fél öt van, mindkettőnk tök kóma

A gépünk pontosan indult, szerencsére volt még ablak melletti hely is, úgyhogy az utat én fotózással töltöttem, Dani meg mellettem alvással.

A nap már felkelt, de a felhők felett még látszik a hold

Ryanairrel utaztunk, ami azért jó, mert olcsó, viszont ennek megvan az ára. Az út elején bemondják, hogy dőljünk hátra és élvezzük az utazást, majd utána ötpercenként zaklatnak hülyeségekkel. Most vegyél kaparós sorsjegyet, most vegyél magazint, most parfümöt vegyél, most vegyél szendvicset, most vegyél üdítőt, most vegyél csokit, most már csak negyven perc van a leszállásig, most már csak húsz perc van a leszállásig, most már csak tíz perc van a leszállásig, most már mindjárt ott vagyunk, most már ott vagyunk. Hozzáteszem, még így is simán megéri, nyilván, legközelebb is fapadossal mennék, de ez azért vicces volt.

Szakadó esőben érkeztünk Stansted repülőtérre, ahonnan 50 perc alatt lehet bejutni a városba busszal. Én már itthon kinéztem, milyen busz fog minket bevinni, de a helyszínen kiderült, hogy az a busz tökre nem oda visz, és tökre nem annyiért, mint amennyiről a neten szó volt. Azért végül is 6 fontért csak eljutottunk Stratford metróállomásig (ez a legolcsóbb ajánlat volt a reptéren), onnan meg két metróval elértük az Upton Parkot, ahonnan öt perc sétára volt a hostelünk.

Megérkeztük Stratford állomásra

Metró. Nem koszos, nem büdös, nem hangos. Kicsit alacsony.

Kicsit nehézkesen, de azért eljutottunk a megfelelő állomásra. Azért volt nehéz, mert még kicsit sem ismertük a rendszert, és nem volt egyértelmű, hol meg hogyan kell átszállni másik metróra. De nem tévedtünk el, csak kicsit izgultunk, odajutunk-e, ahova tartunk. Odajutottunk.

Utcakép az Upton Parknál.

A West Ham United székhelye.

A Boleyn söröző, fölötte a Globe Trott Inns nevű hostel, ahol laktunk

Bejelentkeztünk, letettük a bőröndünket, aztán sarkon fordultunk, és már mentünk is a metróhoz, hogy megkezdjük az első napi programot. Nem sok mindent terveztünk, mert ekkor már 11 óra volt: meg akartuk venni a London Pass nevű csodálatos kártyát, amivel tök olcsón lehet bejutni egy csomó múzeumba és egyéb helyre, valamint meg akartuk nézni az állatkertet.

Az Upton Park környékén zömében arabok laknak, úgy tűnt, így aztán van arab mozi is a hostel mellett.

Meg piac, ahol egy csomó arab dolgot kapni, főleg ruhákat meg sálakat, de voltak arab ételek is.

A Disctrict Line vonalán laktunk, ami London második metrója volt (persze nem ezen az iszonyú hosszú útvonalon, hanem két megállón, de akkor is), és fél óra alatt bevitt minket a belvárosba. Az Embankment megállónál szálltunk le, mert úgy láttuk, onnan könnyen el lehet sétálni a Charing Cross pályaudvarra, mert azt olvastam a London Pass honlapján, hogy ott lehet ilyen kártyát venni. Még rutintalanok voltunk, nem nagyon figyeltük a táblákat, így aztán a 100 méteres utat, ami a negyedik napon két percig tartott, ezen az első napon nagyjából fél óra alatt tettük meg, és tökre eltévedtünk közben, többször segítséget is kellett kérnünk. Azt hittem, sosem találunk oda. De odataláltunk, hogy aztán megtudjuk, nem is ott lehet kapni a London Passt, hanem máshol. Újabb fél óra bolyongás következett, nagyon jó volt.

Bolyongás közben találtunk parkot,

világháborús emlékművet,

Trafalgar Square-t,

vicces kiírást a metrón, ami arról tájékoztat, mit kell tenni ebben a nagy hőségben (18-20 fok lehetett, de egész héten olyan 25 volt a maximum).

Rájöttünk, hogy nagyon kell figyelni a kiírásokat, de még azzal sem mentünk feltétlenül túl sokra. Az egész héten átívelt az a jelenség, hogy követünk egy táblát, ami mutatja, hogy a Valami erre van, erre, erre, még erre, majd egyszer csak jön egy tábla, ami az ellenkező irányba mutat, és közli, hogy a Valami a másik irányban van, és a két tábla között persze nincs ott a Valami. Iszonyú sokat kóvályogtunk emiatt, és felismertem, hogy Rowling regényében a ház, ami ott is van meg nincs is ott, nem feltétlenül az élénk fantázia szüleménye, hanem egész egyszerűen csak annak következménye, hogy az írónő eleget élt Londonban.

Miután megtaláltuk végre a London Passt árusító helyet, kiderült, hogy a neten hirdetett 53 font helyett 73 fontba kerül a kártya, ami azért 352 forintos font mellett nagyon nem mindegy. Nem baj, még így is sokkal jobban jártunk, mintha mindenhová külön vettünk volna belépőt, úgyhogy kifizettük az összeget, de azért bosszantott. Ja, arról nem is beszélve, hogy egyébként a város kb. minden pontján lehet kapni ezt a kártyát, ahhoz képest, hogy a neten közölték, hogy csak a Charing Crossnál. De tényleg mindegy, ezen nem is bosszankodtunk sokat, inkább rohantunk az állatkerthez, mert már délután 1 óra volt, és az állatkert 6-kor bezár. (Londonban minden nagyon korán zár, 5 és 6 között.) Gondoltuk, odametrózunk, és a metrótól lesétáljuk azt a pár száz métert. Aha. Ennek az lett a vége, hogy át kellett menni az egész St. James parkon, ami mintegy egy órát vehetett igénybe. Ebben az volt a jó, hogy etettünk mókust, és egyáltalán, láttunk egy gyönyörű parkot. Ha Londonban élnék, lehet, hogy a környékén keresnék lakást.

Tündéri mókus, aki kért a kókuszos kekszemből. Kétszer is.

Emlékmű: egy indiai úr hálája az angoloknak, hmm.

Taxik

Mire megtaláltuk az állatkertet, már 3 óra volt, úgyhogy a térképen kiválasztottuk, mik azok az állatok, amiket mindenképp látni szeretnénk, és nekilódultunk. Először is a tigrisetetésre mentünk, ami pont 3-kor kezdődött, de ez elmaradt, mert a tigris úgy döntött, hogy alszik egyet, és mondta a gondozó, hogy semmire nem kényszerítik rá az állataikat, amit nagyon helyesen is tesznek. Az az alapvető különbség szerintem a mi állatkertünk meg az övék között, hogy nálunk főként arról olvashatunk, ez meg az az állatfaj mit eszik, hol él, mik a szokásai, míg náluk főként arról van infó, X és Y, adott állatfaj képviselői mit esznek, hol születtek, mik a kedvenc foglalatosságaik, vagyis ők inkább az állatok személyiségét, egyéniségét hangsúlyozzák, amiből persze össze lehet rakni, hogy adott állatfaj hogyan él a természetben és/vagy az állatkertben. Egyébként nagyon szép, igényes állatkert a londoni. Megemlékeztem benne Mary Poppinsról, akinek itt volt a születésnapi zsúrja valamelyik könyvben, úgy ám. (Nagy érzés volt különböző kedvenc könyvek helyszínein sétálni :) )

A tigris, aki nem akart ebédelni.

Akvárium

Ültem teknősháton

Dani is, ő viccesebben

Harry Potter mindenhol ott van :)

Vicces, de hatásos figyelmeztetések mindenütt

Az állatkert zárása után megpróbáltunk rábukkanni a Regent-csatornára, na, az sem volt egy egyszerű történet. Megint ez volt, hogy egy csomó ideig vittek egy irányba a táblák, aztán hirtelen jött egy tábla, hogy a csatorna a másik irányban van. Én ezt nem tudtam megszokni egy hét alatt sem, de azért mindig mindent megtaláltunk, például ezt a csatornát is, aminek a környékén egyébként egy tök jó üzletet is felfedeztünk, az a neve, hogy Sainsbury's, és olcsó is, érdekes is, jó is, és jöhetne Magyarországra. A csatornán egyébként hajókázni szerettünk volna, de a London Pass mellé kapott kis könyvből kiderült, hogy este 7-kor már tökre nem megy semmilyen hajó, úgyhogy bejártuk a csatorna partján található népek konyháját, közben népek zenéjét hallgattuk, Dani megivott egy sört, amiből én is kaptam egy kortyot, és egyszerűen nem tudok rájönni, mi lehet a jó a sörben, és Dani sem tudta érthetően elmagyarázni, szóval ez örök rejtély marad számomra, úgy néz ki.

A csatorna egyik oldala

Népek konyhája

Úgy teszek, mintha innék

Dani tényleg iszik, és élvezi is

A csatorna másik oldala

Én ekkor eléggé fáradt voltam már, na meg csalódott, mert nagyon rákészültem, hogy hajókázni fogunk. Éppen jókor vettem észre az előbb említett kis könyvben, hogy a Temzén is lehet vele hajókázni plusz pénz kifizetése nélkül. Így aztán eljutottunk valahogy a London Eye-ig, ott megvártuk a hajót, és lecsordogáltunk a Towerig. Közben egy csomó érdekességet megtudtunk Londonról, a Temzéről meg a folyó két partján álló épületekről. Nagyon megérte.

Ilyen szép napnyugtánk volt

Ez egy egészen művészien nem sikerült kép, úgyhogy ez lett a hajókázásunk emblémája. A többi úgyis túl sötét lett, vagy nem elég érdekes annak, aki nem ült ott a hajón.

A Towernél felültünk a metróra, és hazautaztunk a hostelhez. Alig láttunk már ki a fejünkből, Dani még aludt is, én csak vegetáltam. Valahogy azért csak megérkeztünk valamikor fél 11 körül, és azt láttuk, hogy megtelt a szoba. Többek között érkezett egy cseh csapat, három pasi meg egy nő. (Női-férfi szobát választottunk, ez volt a legegyszerűbb.) A három pasi közül az egyik annyira jóképű volt, hogy nem is tudom, láttam-e már ennyire jóképű pasit. Innentől kezdve négy napon át azt játszottuk, hogy este tökre vártam, hogy hazaérjen a csapat (mi mindig kicsit előbb érkeztünk, egy esetet kivéve), aztán amikor megjöttek, akkor a sráccal mosolyogtunk egymásra meg néztük egymást, egy este még lefekvés után is - az különösen vicces volt: én az egyik ágy emeletén aludtam, ő a mellette lévő alján, és úgy feküdtünk mindketten, hogy lássuk egymást, és akkor még tudtunk mosolyogni. Aztán reggelente ismét mosolyogtunk, de soha, egyetlen alkalommal sem beszéltünk egyetlen szót sem, pedig egyszer vagy öt percig voltunk úgy kettesben a szobában, hogy az ő apja elment fürdeni, a velük utazó pár még nem ért vissza, Dani meg aludt. Nagyon bánom ezt az egészet*. Szerintem azért nem szólt hozzám, mert azt hitte, amit mindenki, hogy Danival mi egy pár vagyunk. Meg is beszéltük, hogy legközelebb úgy nyaralunk együtt, hogy csinálunk egyenpólót. Az övére az lesz írva, hogy "She's just my cousin", és egy nyíl az egyik irányba, az enyémre meg az, hogy "He's just my cousin", és egy nyíl a másik irányba. Még töprengek, ki lehetne-e deríteni valahogy annak a srácnak a nevét, de gondolom, az eléggé creepy lenne, ha sikerülne, és aztán felvenném vele a kapcsolatot. Úgyhogy ez a hajó már elment, bátrabbnak kellett volna lenni, nekem kellett volna megszólalni, és valahogy mellesleg elárulni, hogy Dani az unokaöcsém. Next time. Addig is azzal biztatom magam, hogy nem nekem volt szánva, különben megtaláltuk volna a módját, hogy kapcsolatot teremtsünk.

*Meg apu is sajnálta, mikor meséltem. Azt mondta, pedig el tudná képzelni, hogy Prágába menjek férjhez, miután neki Prága a kedvenc városa :)