Csobbanás Opatijában

Van egy szuper utazási iroda, akikkel többször volt már a család mindenféle programon, a busójárástól a városnézésen át a túráig, és mindegyik nagyon jól sikerült, mert jól szervezetten, felkészült vezetőkkel, biztonságosan utaztatnak. Általában egy napos kirándulásokra lehet menni velük, amik annyira azért nem drágák, hogy ne férnének bele időnként.

Úgy volt, Katával megyünk, de aztán sajnos nagyon nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, így keresnem kellett a helyére valakit. Gondolkodtam, ki legyen, és Gyöngyvér jutott eszembe. Ugyan nem vagyunk (még?) barátnők, csak ismerősök, de tudom róla, hogy még sosem látta a tengert, külföldön sem járt, ezért úgy gondoltam, lehet, hogy ez most egy neki szánt lehetőség, hogy változzon a helyzet. Megkérdeztem, ráért, úgyhogy együtt mentünk.

 Éjfélkor indultunk a Délitől, miután többször kérte az utazásvezető, hogy nézzük meg, van-e személyink vagy útlevelünk, mert ha nincs, nem fognak kiengedni az országból, és tényleg nem, mert eddig minden ilyen úton volt legalább egy olyan ember, aki így járt. Bár aludni szerettünk volna a buszon, ez nem jött össze, mert folyamatosan jött ránk a hideg levegő: 23 fokig hűtötték a buszt, ami napsütés nélkül azért elég hűvös. Nem maradt el a kaland sem. Fél 3-ra értünk Letenyére, ahol is felszállt egy magyar határőr, egy fiatal srác. Kb. az ötödik utas volt az, aki egy személyit meg egy lakcímkártyát akart a kezébe adni, amit a srác nem is értett, csak a személyit vette el, azt megnézte, majd mondta az utasnak, aki történetesen a 13 éves lányával utazó anyuka volt, hogy kéri a lány iratait is. Erre anyuka közölte, hogy a lakcímkártya a lány irata. Mondta a határőr, hogy az se nem személyi, se nem útlevél, még fénykép sincs rajta, azzal nem lehet az országból kimenni. De hát már voltak így Bécsben is, ott nem volt gond. Persze, mert Ausztria a schengeni övezethez tartozik, Horvátország meg nem. Nyilvánvaló volt, hogy anyuka amúgy nem tudja, mi az a schengeni övezet, és egyébként is eléggé tájékozatlan volt, ugyanis váltig állította, hogy 14 évnél fiatalabb személynek nem lehet személyije meg útlevele, ami teljesen logikátlan és teljesen hülyeség. Mindenesetre magába roskadt a hírre, hogy vagy visszafordul Pestre az egész busz, vagy ő leszáll a lányával, és visszautazik valahogy. Végül is az történt, hogy a srác gyorsan végignézte a többi utas iratait is, nehogy utólag derüljön ki, hogy még valakinek nincs megfelelő papírja, aztán visszamentünk Letenyére, és a település benzinkútján hagytuk anyát és lányát, hogy megvárják az első buszt. Hatalmas élmény lehetett hajnali 3-kor ott ragadni Letenyén, amikor azt hitték, egész nap a tengerben fognak pancsolni, de igazából ez még mindig olcsóbb tanulópénz, mintha esetleg családdal akartak volna egy hétre Horvátországba menni, és úgy fordítják vissza őket a határról.

Ködfoltok az autópályán

Utána már nem volt több fennforgás, negyed 9-re megérkeztünk Opatijába. Két órás városnézéssel kezdtük a napot, megnéztük az első szállodát, az első cukrászdát, az első villát, megismertük a város történetét, azt, hogyan lett belőle a monarchia idejében az egyik legnépszerűbb üdülőhely, és gyönyörű helyeket láttunk. A séta után Gyöngyvérrel betértünk a Konzum nevezetű boltba, aminek én nagyon megörültem, mert árulják a kedvenc narancslevemet, amit nálunk nem kapni. Feltankoltunk némi élelemmel meg szuvenírrel az előttünk álló napra, aztán nézelődtünk egy kicsit a parti árusoknál, és meg kellett állapítanom, hogy továbbra is hódít a giccs meg az ízléstelenség, egyszerűen alig lehet normális szuvenírt kapni, aminek van valami köze Horvátországhoz, és tűrhetően is néz ki.

Ébredező strand

Szent Jakab park

Szobor a Szent Jakab parkban, háttérben a város első szállodája, egy átalakított szanatórium. (Opatijába kezdetben tüdőbetegségeket kúrálni érkeztek a látogatók.)

Kis öböl kikötővel és tengerésszel

A végig lebetonozott, árnyék nélküli tengerpart egy része

A sirályos nő

Az első cukrászda, ahová Bécsből és Budapestről érkeztek a sütik. Ma múzeum, a középkori kínzóeszközöket lehet itt megcsodálni.

Ezt a képet szeretni fogom, pedig nem sikerült olyan jól.

Az első villa, az 1840-es években építtette egy Carpa nevű olasz.

A szabadtéri színpad falára felfestették a leghíresebb látogatók képét, meg egy helyütt a feliratot, hogy "Én is Opatijában jártam", úgyhogy az alá haladéktalanul beálltunk Gyöngyvérrel egy fényképre.

A kikötő

Vonó nélkül hegedülni nem lehet könnyű

Miután kinézelődtük magunkat, levonultunk a főstrandra. Opatija érdekessége, hogy végig lebetonozták a partját, szóval nincsenek olyan helyes kis sziklák meg öblök, mint délebbre, amiket én olyan nagyon szeretek. Ezen kívül nincs árnyék se, csak akkor, ha 70 kunáért (2800 Ft) bérelsz két nyugágyat meg egy napernyőt. Ez egyrészt nem volt terv, másrészt 11-re, amire leértünk, már minden ágyon feküdtek. Letelepedtünk hát a betonra, aztán egészen 4-ig játszottuk azt, hogy beóvatoskodtunk a jéghideg vízbe, úsztunk egy kört, kimásztunk, megszáradtunk, majd visszaóvatoskodtunk, és így tovább. Akkora hullámok voltak, hogy ha az ember kiült a part szélére, akkor simán átcsapkodtak a feje felett, amikor kicsaptak a partra. Nem sikerült róla igazán jó fotót vagy videót készíteni, de azért van egy kis ízelítőm. Engem letaglózott, hogy hogy nézek ki már megint, de azért igyekeztem nem túl sokat foglalkozni ezzel, csak hát a fürdőruhás képek nagy részét sosem láthatja majd senki, olyan rettenetesek. Mindegy, ezzel együtt kell élni.

A víz nagyon hideg, de a tengerben úszni jó

Kicsit kicsapkod a víz

Ennyire tiszta a víz. A kagylótelepek mellett voltak még sünik is. Őket csak a nap vége felé fedeztem fel, mégsem léptünk bele egybe se, pedig védőcipőnk sem volt. Ez mázli.

Vizet töltök egy palackba, miközben a tenger hullámzik, és néha átcsap a víz a fejem felett.

A fürdőzést akkor függesztettük fel, amikor itt-ott húzódni kezdett a bőrünk, mert leégtünk a gondos naptejjel kenegetés ellenére. Sétáltunk egyet, szereztünk némi szuvenírt, igen, még én is, aztán visszatértünk a város első cukrászdájához, ami ma múzeumként üzemel, és megtekintettük a benne található, középkori kínzóeszközöket bemutató kiállítást. Volt vagy harminc ilyen rettenet, mindegyik ott állt teljes életnagyságban, mellette egy illusztráció, hogy hogyan kell használni, valamint egy leírás horvát, francia angol és német nyelven. Én másfél órán keresztül fordítottam magyarra angolról, jól el is fáradtam a végére. Nagyon érdekes volt, de azért néhány kínzási módszer sokkolt. Döbbenet, milyen állat tud lenni az ember, komolyan.

Szeretettel Blankának a hírességek sétányáról :)

Állt a parton egy dülöngélő bácsi, megtámasztottam.

Parti élet este

Szóval nem csúnya

A strandolók már hazamentek

A múzeum után visszamentünk a partra, mert én még búcsúzóul szerettem volna belelógatni a lábamat a tengerbe. Erre nem volt alkalmam, mivel megérkezett a dagály, és elöntötte a partot a víz, úgyhogy csak levettem a cipőmet, és odaálltam a vízbe vezető lépcső tetejére egy kicsit. Még volt kb. öt perc a buszra szállásig, amikor engem leköpött a tenger: jött egy akkora hullám, hogy a térdig érő gatyám mindkét szára combig elázott. Ekkor már hűvös volt, de ennél jobban aggasztott, hogy a buszon jégverem lesz, meg fogok fázni. Végül azért tűrhető volt, de tény, hogy azóta tüsszögök.

Esti mulatság és holdfény

Hazafelé minden simán ment, úgyhogy a tervezett 5 helyett már 4-kor befutottunk a Délihez. Én alig láttam ki a fejemből, mert az úton aludtam, csak éppen nem pihentem, mert minden nagyobb fékezésre és döccenésre felriadtam,  úgyhogy olyan voltam, mint akit agyonvertek, mert akkor már konkrétan 42 órája nem pihentem rendesen. Gyöngyvér, aki hozzá van szokva az alvásmegvonáshoz, a szárnyai alá vett, így eljutottunk a Moszkvára gyalog, ahol is felszálltunk a villamosra, ami egész éjjel jár. 3/4 5-re hazaértem, fél 6-kor ágyba kerültem, és aztán jól elaludtam, ahogy attól tartottam is. De ez majd a következő bejegyzés témája lesz.