Popper Péter: Lélekrágcsálók

Néhány éve egyszer elmentünk anyuval egy Pszinapszis előadásra, ahol Popper Péter beszélt.

https://encrypted-tbn2.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcS5oz1jmRiV43rex1L2gECaRn-0HHktJUe1XptRbXmYG8ylc0T-

Nagyon idős volt már, nehezen mozgott, de szellemileg abszolút friss volt, és sziporkázó humorral beszélt. Azt már nem tudnám megmondani, pontosan miről is, de nagyon határozottan emlékszem rá, hogy élvezet volt hallgatni, hogy megnyugtató érzés volt, mennyire bölcs ember, és hogy különösen szimpatikussá tette számomra, hogy a saját szakterületével szemben is tudott kritikus lenni. Azt mondta ugyanis, hogy a pszichológia nem egzakt tudomány, mert mindent be tud bizonyítani, és mindennek az ellenkezőjét is. Ez persze nem is volt kérdés számomra, de akkor már találkoztam olyan pszichológussal a tanárképzés pszichológiai tanegységeinek elvégzése közben, aki vérig sértődött, ha valakiben felmerült ez a gondolat. Nagyon örülök, hogy lehetőségem volt élőben meghallgatni egy előadását. Szegényebb lennék, ha ez nem adatott volna meg.

Tavalyelőtt karácsonyra megkaptam azt a három könyvét, amit a halála apropóján adtak ki egy csomagban, ezek közül az egyik a Lélekrágcsálók volt. Sokáig nem mertem a kezembe venni, ugyanazért, amiért a minden napra egy idézet jellegű könyvét félbehagytam (aztán fél évvel később befejeztem): mert nagyon kendőzetlenül, elképesztő könnyedséggel mond az ember arcába olyan dolgokat, amikkel az ember nem szeret szembenézni, amikre nem szeretne gondolni, amik fájdalmasak. De milyen jól teszi!

A lélekrágcsálók azok a problémák, témák, gondok, vagy minek is nevezzük őket, amik az ember lelkét rágják. Ezért is a borítóterv, ami szerintem zseniális:

Ez a kötet egy válogatás Popper előadásaiból, összesen tíz szöveget tartalmaz. Mélyen elgondolkodtató, nagyon igaz szövegek ezek, gyönyörűen bemutatják Poppert: okos volt, bölcs, nyugodt és nem utolsó sorban hihetetlenül jó humorérzéke volt. Gyakorlatilag a teljes könyvet idézni lehetne, aranyat ér minden szava. Azért én csak egy idézetet emelnék ki: "[...] nem a dolgok gyötörnek meg minket, hanem a dolgokról alkotott képzeteink." Ha belegondolunk, mennyire igaz ez! És töménytelen mennyiségű ilyen felismerést tartalmaznak ezek az előadások. Mindenféle témában. Szóba kerülnek az emberi játszmák (mik is ezek, hogyan alakultak ki, miért vannak, hogyan lehet kikerülni őket, ki kell-e kerülni őket), a szorongások, a félelmek, a szomorúság, a boldogság, a család, a párkapcsolatok, a tudatszintek, a hazugság, az őszinteség. Csupa-csupa olyan dolog, amivel az ember naponta találkozik, ami napi szinten okoz problémákat, szorongásokat az ember életében. Ha korábban olvasom ezt a könyvet, korábban jutunk el a kapcsolatunk végére Tomival, mert olyan gondolatok vannak benne, amikre nekem sokáig tartott ráébredni, illetve amiket sokáig tartott elfogadni, de Popper úgy tárja elém őket, mint a világ legtermészetesebb dolgait, amikre tiszta hülyeség rágörcsölni: ez van, így alakult, ezzel kell együtt élni, oldjuk meg, aztán lapozzunk!

Annyira sok mindenben annyira igaza van! A gyereknek irányítás kell, határokra van szüksége, különben frusztrált lesz és rombolni fog, mert nem fogja biztonságban érezni magát, ha ő találja ki a szabályokat, anyu és apu meg igazodik, mert ő is tudja, hogy ő még gyerek, akit meg kellene védeniük a felnőtteknek. Ha egy kapcsolat nem működik, akkor át kell gondolni, miért nem működik, és át kell gondolni, miért tartjuk fenn: azért, mert a személyhez ragaszkodunk, vagy azért, mert a szituációhoz, és ha utóbbi, akkor abban a pillanatban el kell köszönni egymástól, mert csak tönkretesszük egymást, és nem érdemes a gyerekek miatt együtt maradni, mert a gyerekeknek sokkal jobb egyszülős, de kiegyensúlyozott családban felnőni, mint egy olyan kétszülősben, ahol a szülők örökké marják egymást. Nem lehet örökké az általunk a boldog élethez szükséges eszközöket gyűjtögetni, mert egyszer csak azt fogjuk észrevenni, hogy elrohant mellettünk az élet, és nem éltünk, mert mindig csak készültünk rá, hogy egyszer majd élni fogunk. Ezért kell nekem fesztiválra menni meg a Balatonra meg Londonba meg három napos edzőtáborba, annak ellenére, hogy ha őszinte vagyok magamhoz, pontosan tudom, hogy nincs pénzem ezekre, nem engedhetem meg magamnak ezek mindegyikét, mert ezekre most van lehetőségem, most vagyok fiatal, most vagyok szabad, most nincsenek még gyerekeim, most tehetek még meg (szinte) bármit, amit csak akarok, és ha nagyon akarom, akkor ezek a dolgok elérhetővé válnak. (Erre nem Popper ébresztett rá, de megerősített abban, hogy jól gondolom, amit gondolok.) Ezt egyébként Asaf Avidan nagyszerű száma is megfogalmazza: "One day, baby, we'll be old, oh baby, we'll be old, and think about the stories that we could have told." Vagyis elég béna fordításban: Egy napon öregek leszünk, és azokra a történetekre fogunk gondolni, amiket elmesélhettünk volna. Ezt nem szeretném átélni. Nem szeretnék öregkoromban rádöbbenni, hogy ezt meg azt meg amazt meg kellett volna tenni, hanem megteszem most. Lehet, hogy még bulizni is elmegyek, mert az is a fiatalkorhoz tartozik, és nem jó, hogy kihagyom, bánni fogom később. (És ne kapjon dührohamot ezektől a soroktól az az olvasó, aki esetleg hónapok óta munkanélküli, és konkrétan tényleg nincs egy fityingje sem, az egy másik helyzet. Nekem szerencsém van, ez vitathatatlan, hálás is vagyok érte.)

Ajánl egy zseniális gyakorlatot is, amit nem ő talált ki, hanem Indiában tanult, de ez nem von le semmit a dolog értékéből. Minden nap végén írjuk fel, aznap mi miatt voltunk dühösek, bosszúsak, sértettek, aztán hetente vagy havonta nézzük meg a listánkat, és ami már nem dühít vagy bosszant vagy sért minket, azt húzzuk ki. Így rádöbbenünk, milyen hülyeségeken tudunk kiakadni, és hogy nem érdemes az életünket arra pazarolni, hogy a dühünket és sérelmeinket dédelgetjük, mert akkor elpazaroltuk az életet. Az életet élvezni kell. Az érzelmeket meg kell élni, tehát dühöngeni kell és sírni, amikor valami dühít vagy sért minket, aztán le kell tenni, túl kell rajta lépni. Mennyire nem könnyű, mennyi energiát igényel! És mennyire bölcs, akinek készségszinten megy!

Van olyan is azért, amiben nem értünk egyet, és nem hiszem, hogy meg tudna győzni a maga igazáról. Addig rendben vagyunk, hogy minden ember szabad, és senki sem lehet egy másik ember tulajdona, mindenkinek jár a saját élet, még egy párkapcsolatban is. De hogy én eltűrjem, sőt természetesnek találjam, hogy megcsal a párom, mert még van hátra ötven éve, hát hadd legyen egy kis öröm meg izgalom az életében... Hát ez... Hát erről szó sem lehet! Nem, a párom nem a tulajdonom, de ha engem választott társául, akkor csak engem választott, akkor így döntött, tartsa magát ehhez, és ne kössön ki időnként másik nő ágyában, mert azt én nem tűröm el. Nem történt még velem ilyen, és nagyon-nagyon remélem, hogy nem is fog, mert ez a másik megalázása, semmibe vétele, a tisztelet teljes hiánya. Szerintem a párkapcsolat arról szól, hogy kiválasztottuk egymást, egymás mellett döntöttünk, és ehhez tartjuk magunkat. Ha nem jó a kapcsolat, akkor megbeszéljük, hogy meggondoltuk magunkat, kilépünk belőle, és akkor aztán lehet menni más ágyba nyugodt szívvel. De amíg fennáll a kapcsolat, addig nem, addig ez elfogadhatatlan.

Érdekes dolgot mond egyébként a párkapcsolatokról, ami teljesen logikus, mégsem jutott eszembe még soha. Az esküvőn, az egyházin legalábbis, elhangzik, hogy kitartunk egymás mellett jóban, rosszban, betegségben, egészségben, míg a halál el nem választ. Erre azt mondja Popper, nézzük már meg, mennyi időre szólt ez a régi korokban! A férfit elvitte a háború, a nő a szülésbe halt bele, esetleg mindkettő a pestis áldozatául esett - vagyis a holtomiglan-holtodiglan a legritkább esetben jelentett negyven-ötven évet, mint napjainkban. Persze, hogy tudták tartani a fogadalmukat az emberek! Most viszont, amikor egy ember akár hetven-nyolcvan évig is elél, mert olyanok a körülmények, nem lehet elvárni senkitől, hogy negyven-ötven-hatvan évet lehúzzon ugyanazon ember mellett, mert nagyon gyorsan teljes unalomba fullad a kapcsolat, és ebbe megy tönkre, amikor is el kell szépen válni, és keresni kell másik társat, és kezdeni elölről a kapcsolatot, és ha az is megfeneklik, mert meg fog fenekleni, akkor megint menni kell tovább. Vagyis most már két számomra alapdolgot von kétségbe: a hűséget és azt, hogy a házastársak együtt öregszenek meg, és az úgy normális. Nagyon-nagyon érdekes, ezen még sokat fogok gondolkodni, azt hiszem.

Nagyon élveztem a könyvet, az olvasásnak minden pillanatát, igazán. Elgondolkodtató, inspiráló, jó, hogy volt egy Popper Péter, és amikor már nem szeretett pszichológus lenni, akkor írni kezdett meg előadásokat tartott a nagy nyilvánosságnak. Ezért a Lélekrágcsálók öt csillagot kapott a molyon, mellé egy kedvencelést, és mindenkinek ajánlom, nagyon megéri elolvasni.