Budapest egy tragédia
Közlekedésileg legalábbis. Megpróbáltam eljutni az órámra. Aha. Jól ment.
A Blaháig simán eljutottam a villamossal, bár közben figyeltem, mekkora ordas nagy dugó van a körúton, szegény autósok, gondoltam. A Blahán pont bent állt a busz, ami nekem kell, gyorsan odarohantam, felszálltam, mire közölte a sofőr, hogy sajnos műszaki hiba miatt nem tud továbbmenni. Ennek annyira nem örültem, mert a következő negyed óra múlva érkezik csak, és azzal már pontban az óra kezdetére érek oda, tehát nincs hibázási lehetőség, egy kis dugó itt, egy kis baleset ott. De nem izgattam fel magam, olvastam szépen az Amerikai isteneket*, aztán örültem, mikor megjött végre a busz. Aha.
Egész addig tartott az öröm, míg a lámpa túloldalán be nem álltunk a dugóba. De igazán tragikussá csak a Ferencieken vált a helyzet, ahol a lezárt rakpartok örömére nyilván most volt szükséges sávot szűkíteni az építkezés miatt, nyilván nem lehetett ezzel egy hetet várni. Úgyhogy a Ferenciek terétől az Erzsébet híd túloldaláig negyed óra alatt jutottunk el. Én ekkor már írtam a két kislány anyukájának, hogy megint óriási a dugó, és nem fogok odaérni, visszaírt, hogy keep calm, majd megyek, amikor megyek.
Amikor az óra kezdődött volna, én még tíz megállóra voltam a háztól, és az utcán felszerelt sebességmérő vagy mi készségesen mutatta, hogy 5-9 km/h-val halad a sor. Ez kicsit még jobban megcincálta az idegeimet, mint önmagában a csigalassú haladás. Aztán kiszállt a sofőr a fülkéjéből, és közölte, hogy ez minimum a Moszkváig így fog menni (hat megálló kb.), úgyhogy javasolja, hogy szálljunk le, aztán próbálkozzunk a villamossal.
Kicsit ideges lettem, mert engem csak és kizárólag az a busz visz el a célhoz, semmi más nem jár arra, de gondoltam, mindegy, akkor legyen így, villamos, aztán két megállót lefutok, mi az nekem a csinos cipőmben. A Moszkvának persze a távolabbi felén tesz le a villamos, miért ne, de aki nem jár arra villamossal, az ezt nem tudja előre, lásd én. Lényeg a lényeg, két busz is elment mellettem**, míg gyalogoltam, mindkettő megtehette volna, hogy megvár, mert épp odaértem a megállóba sprintelve, amikor csukta az ajtót, és egyik sem várt meg. Úgyhogy végül a Moszkvától a célig gyalogoltam.
Az két kilométer. Az nem olyan sok, mondjuk átlagos sétatempóban fél óra, akkor, amikor az indulás pillanatában mínusz tizenkét percem volt odaérni. Nem voltam ideges, áhh. Viszont így negyed óra alatt megtettem az utat. Király volt, nem is törte szanaszét a cipőm a lábamat, áhh.
Laza fél óra késéssel érkeztem meg, de mivel közben informáltam az anyukát arról, hogy ezt kvára megszívtam, és vélhetőleg sosem fogok odaérni, nem haragudtak, legalábbis nem anyáztak hangosan, sőt anyuka elmesélte, hogy ma ő is órákig autózott egy fél órányi szakaszon, és hogy ez az árvíz miatt van, és nyugodjak meg, semmi baj, majd főzött egy kávét, amit én nem iszom, mert nem bírja a gyomrom, de olyan ideges voltam, hogy nem törődtem ezzel, megittam, és semmi bajom nem lett.
Egyszerűen hihetetlen ez számomra. Inkább megtanulok repülni, de komolyan.
*Szerintem kb. egy hónapja kezdhettem el, és még nem járok a felénél. Ez önmagában is egy tragédia, pedig a könyv nagyon-nagyon jó.
**Ebből az első az eggyel azelőtti busz volt, amivel jönni akartam, tehát a kettővel azelőtti, amivel végül jöttem. Azzal úgy húsz percet késtem volna.
A Blaháig simán eljutottam a villamossal, bár közben figyeltem, mekkora ordas nagy dugó van a körúton, szegény autósok, gondoltam. A Blahán pont bent állt a busz, ami nekem kell, gyorsan odarohantam, felszálltam, mire közölte a sofőr, hogy sajnos műszaki hiba miatt nem tud továbbmenni. Ennek annyira nem örültem, mert a következő negyed óra múlva érkezik csak, és azzal már pontban az óra kezdetére érek oda, tehát nincs hibázási lehetőség, egy kis dugó itt, egy kis baleset ott. De nem izgattam fel magam, olvastam szépen az Amerikai isteneket*, aztán örültem, mikor megjött végre a busz. Aha.
Egész addig tartott az öröm, míg a lámpa túloldalán be nem álltunk a dugóba. De igazán tragikussá csak a Ferencieken vált a helyzet, ahol a lezárt rakpartok örömére nyilván most volt szükséges sávot szűkíteni az építkezés miatt, nyilván nem lehetett ezzel egy hetet várni. Úgyhogy a Ferenciek terétől az Erzsébet híd túloldaláig negyed óra alatt jutottunk el. Én ekkor már írtam a két kislány anyukájának, hogy megint óriási a dugó, és nem fogok odaérni, visszaírt, hogy keep calm, majd megyek, amikor megyek.
Amikor az óra kezdődött volna, én még tíz megállóra voltam a háztól, és az utcán felszerelt sebességmérő vagy mi készségesen mutatta, hogy 5-9 km/h-val halad a sor. Ez kicsit még jobban megcincálta az idegeimet, mint önmagában a csigalassú haladás. Aztán kiszállt a sofőr a fülkéjéből, és közölte, hogy ez minimum a Moszkváig így fog menni (hat megálló kb.), úgyhogy javasolja, hogy szálljunk le, aztán próbálkozzunk a villamossal.
Kicsit ideges lettem, mert engem csak és kizárólag az a busz visz el a célhoz, semmi más nem jár arra, de gondoltam, mindegy, akkor legyen így, villamos, aztán két megállót lefutok, mi az nekem a csinos cipőmben. A Moszkvának persze a távolabbi felén tesz le a villamos, miért ne, de aki nem jár arra villamossal, az ezt nem tudja előre, lásd én. Lényeg a lényeg, két busz is elment mellettem**, míg gyalogoltam, mindkettő megtehette volna, hogy megvár, mert épp odaértem a megállóba sprintelve, amikor csukta az ajtót, és egyik sem várt meg. Úgyhogy végül a Moszkvától a célig gyalogoltam.
Az két kilométer. Az nem olyan sok, mondjuk átlagos sétatempóban fél óra, akkor, amikor az indulás pillanatában mínusz tizenkét percem volt odaérni. Nem voltam ideges, áhh. Viszont így negyed óra alatt megtettem az utat. Király volt, nem is törte szanaszét a cipőm a lábamat, áhh.
Laza fél óra késéssel érkeztem meg, de mivel közben informáltam az anyukát arról, hogy ezt kvára megszívtam, és vélhetőleg sosem fogok odaérni, nem haragudtak, legalábbis nem anyáztak hangosan, sőt anyuka elmesélte, hogy ma ő is órákig autózott egy fél órányi szakaszon, és hogy ez az árvíz miatt van, és nyugodjak meg, semmi baj, majd főzött egy kávét, amit én nem iszom, mert nem bírja a gyomrom, de olyan ideges voltam, hogy nem törődtem ezzel, megittam, és semmi bajom nem lett.
Egyszerűen hihetetlen ez számomra. Inkább megtanulok repülni, de komolyan.
*Szerintem kb. egy hónapja kezdhettem el, és még nem járok a felénél. Ez önmagában is egy tragédia, pedig a könyv nagyon-nagyon jó.
**Ebből az első az eggyel azelőtti busz volt, amivel jönni akartam, tehát a kettővel azelőtti, amivel végül jöttem. Azzal úgy húsz percet késtem volna.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése