Apad már a Duna
De azért van egy étterem Budán, amit elég csúnyán elöntött a víz, mert pont a parton áll, és oda egészen addig kell menni segíteni, amíg a Duna vissza nem megy szépen a medrébe, az meg még kicsit odébb lesz, tekintve, hogy a rakpart például még most sem látszik ki a víz alól. Szóval tegnap jelentkeztem, hogy ma reggel 8-ra szívesen odamegyek, és maradok is 10-ig. Közben és utána azon gondolkodtam, miért teszem ezt magammal, miért súlyosbítom azzal a pihenésképtelenséget, hogy 6-kor kelős programokat szervezek szabad akaratomból, de nem találtam választ. (De. Zaklatott vagyok, és igyekszem mindenféle fizikailag megterhelő tevékenységeket keresni, hátha segítenek, de sajnos nem. Rajtam már a step sem segít.)
Az étterem igen messze van innen, viszont tömegközlekedésileg nem túl bonyolult odamenni. Már vasárnap este is akartam segíteni nekik, amikor a Facebookon, az árvizes oldalon kb. minden második kiírás az volt, hogy nagyon gyorsan kéne rohanni, mert viszi a víz az épületet meg a csónakházat meg a mindent. Én előrelátó voltam (meg állati fáradt), ezért odatelefonáltam, hogy kell-e menni tényleg homokzsákozni. Azt mondta erre a pasi, akivel beszéltem, hogy úristen, oda ne menjek, nem tud hová rakni, nincs már homok, nem is kapnak többet, innentől reménykednek, hogy nem úszik el minden, abban meg nem tudok segíteni, és ha ez a felhívás a Facebookon terjed, akkor írjam már ki, hogy ne menjen oda több ember. Na, ki is írtam, hogy nekem ezt mondták, nem lehet már segíteni. Erre két percen belül jött két komment, hogy miért állítok valótlant, amikor igenis menni kell homokzsákot tölteni, és arra a nők és a gyerekek is képesek, úgyhogy én se üldögéljek itthon. Ezen kicsit felszívtam magam, de nem írtam meg, hogy köszönöm, homokzsákoztam már eleget, tudom, hogy megy ez, inkább csak töröltem a posztomat, és nem mentem oda.
Ez az eset egészen máig bántott. Aztán amikor ott voltam és segítettem, megértettem, miért történt ez így. Az volt a feladatom, hogy az egyik szolgálati helyiségben felügyeljem a szivattyút. Ha a sarokban beömlő víz egy bizonyos szintig feltölti a helyiséget, akkor elindítom a szivattyút, és ha apadt pár centit a vízszint, akkor kikapcsolom, megvárom, míg megint eléri a szintet a víz, akkor visszakapcsolom a szivattyút, és így tovább. A szivattyú kapcsolgatása úgy történik, hogy az ember fog egy pedálszerű fekete izét, és ha így tartja, akkor megy a szivattyú, ha meg úgy, akkor nem megy. Közben, hogy ne unatkozzon, a helyiség túlfelén beömlő vizet érdemes néha a felmosófaszerű eszközzel a szivattyú közelébe terelgetni. No, két órát voltam ott, de ebben a két órában ahány ember odajött megnézni, hogy boldogulok, annyiféle utasítást kaptam.
1.: A kapcsolót tedd be a vízbe, amikor éppen nem kell a szivattyú! (Beleteszem.)
2.: Úristen, be ne tedd a kapcsolót a vízbe, hát agyonvág az áram! (Sietősen kiveszem a vízből, és örvendek, hogy az elmúlt fél órában még nem vágott agyon az áram.)
3.: Ha nem teszed bele a vízbe a kapcsolót, akkor folyamatosan pörög a szivattyú, mert ez egy merülőkapcsoló (?), és akkor van kikapcsolva, ha vízben van, és ha nem kapcsolod ki néha, akkor tönkremegy a szivattyú. (Visszateszem a vízbe.)
4.: Minek kapcsolod ki azt a szivattyút? Hát ha időnként pihenteted, sosem megy ki innen a víz! (Jó húsz percen át nem kapcsolom ki a szivattyút.)
5.: Hát kapcsold ki azért néha azt a szivattyút, mert ha elfogy alóla a víz, akkor levegőt szippant, aztán jól tönkremegy. (Kikapcsolom a szivattyút, vissza az egyes pontra.)
Ezt nem panaszképpen mondom, és eszem ágában sincs leszólni őket, csak szeretném érzékeltetni, miért van kavarodás, és miért kaptam én vasárnap azt az infót, hogy ne menjek, más meg azt, hogy azonnal rohanjon. Mindenki tök feszült, mert elég nagy a káruk, már kb. egy hete küzdenek, és az egyik szerint így lehetne gyorsan kitessékelni a Dunát, a másik szerint meg úgy, és egymással is folyamatosan vitatkoztak, nem csak én kaptam az ellentmondó utasításokat. Mindenesetre egy idő után arra az álláspontra helyezkedtem, hogy mindig azt fogom tenni, amit az éppen arra járó ember javasol, és nem izgatom fel magam semmin. És milyen jól is tettem! Így kaptam kb. egy órát, amit szabadon felhasználhattam töprengésre a szivattyú figyelése közben, és az nem ártott.
Rajtam kívül még öt fiú jött önkénteskedni, ebből hárman vagy mostanában érnek az általános iskola végére, vagy nemrég lettek gimisek, a másik kettő korát nem tudtam megítélni, lényegében 17 és 25 között bármennyi idősek lehettek. A tulajdonos, az alkalmazottak és az ismerősök nagyon hálásak voltak, pedig mi már igazán nem tettünk sokat a víz terelgetésével meg a szivattyúk nézegetésével, de azért örülök, hogy örültek nekünk. Nagyon kedves volt mindenki, jó volt köztük lenni. Remélem, minél előbb kiszárad az épület, és újra tudnak nyitni.
Az étterem igen messze van innen, viszont tömegközlekedésileg nem túl bonyolult odamenni. Már vasárnap este is akartam segíteni nekik, amikor a Facebookon, az árvizes oldalon kb. minden második kiírás az volt, hogy nagyon gyorsan kéne rohanni, mert viszi a víz az épületet meg a csónakházat meg a mindent. Én előrelátó voltam (meg állati fáradt), ezért odatelefonáltam, hogy kell-e menni tényleg homokzsákozni. Azt mondta erre a pasi, akivel beszéltem, hogy úristen, oda ne menjek, nem tud hová rakni, nincs már homok, nem is kapnak többet, innentől reménykednek, hogy nem úszik el minden, abban meg nem tudok segíteni, és ha ez a felhívás a Facebookon terjed, akkor írjam már ki, hogy ne menjen oda több ember. Na, ki is írtam, hogy nekem ezt mondták, nem lehet már segíteni. Erre két percen belül jött két komment, hogy miért állítok valótlant, amikor igenis menni kell homokzsákot tölteni, és arra a nők és a gyerekek is képesek, úgyhogy én se üldögéljek itthon. Ezen kicsit felszívtam magam, de nem írtam meg, hogy köszönöm, homokzsákoztam már eleget, tudom, hogy megy ez, inkább csak töröltem a posztomat, és nem mentem oda.
Ez az eset egészen máig bántott. Aztán amikor ott voltam és segítettem, megértettem, miért történt ez így. Az volt a feladatom, hogy az egyik szolgálati helyiségben felügyeljem a szivattyút. Ha a sarokban beömlő víz egy bizonyos szintig feltölti a helyiséget, akkor elindítom a szivattyút, és ha apadt pár centit a vízszint, akkor kikapcsolom, megvárom, míg megint eléri a szintet a víz, akkor visszakapcsolom a szivattyút, és így tovább. A szivattyú kapcsolgatása úgy történik, hogy az ember fog egy pedálszerű fekete izét, és ha így tartja, akkor megy a szivattyú, ha meg úgy, akkor nem megy. Közben, hogy ne unatkozzon, a helyiség túlfelén beömlő vizet érdemes néha a felmosófaszerű eszközzel a szivattyú közelébe terelgetni. No, két órát voltam ott, de ebben a két órában ahány ember odajött megnézni, hogy boldogulok, annyiféle utasítást kaptam.
1.: A kapcsolót tedd be a vízbe, amikor éppen nem kell a szivattyú! (Beleteszem.)
2.: Úristen, be ne tedd a kapcsolót a vízbe, hát agyonvág az áram! (Sietősen kiveszem a vízből, és örvendek, hogy az elmúlt fél órában még nem vágott agyon az áram.)
3.: Ha nem teszed bele a vízbe a kapcsolót, akkor folyamatosan pörög a szivattyú, mert ez egy merülőkapcsoló (?), és akkor van kikapcsolva, ha vízben van, és ha nem kapcsolod ki néha, akkor tönkremegy a szivattyú. (Visszateszem a vízbe.)
4.: Minek kapcsolod ki azt a szivattyút? Hát ha időnként pihenteted, sosem megy ki innen a víz! (Jó húsz percen át nem kapcsolom ki a szivattyút.)
5.: Hát kapcsold ki azért néha azt a szivattyút, mert ha elfogy alóla a víz, akkor levegőt szippant, aztán jól tönkremegy. (Kikapcsolom a szivattyút, vissza az egyes pontra.)
Ezt nem panaszképpen mondom, és eszem ágában sincs leszólni őket, csak szeretném érzékeltetni, miért van kavarodás, és miért kaptam én vasárnap azt az infót, hogy ne menjek, más meg azt, hogy azonnal rohanjon. Mindenki tök feszült, mert elég nagy a káruk, már kb. egy hete küzdenek, és az egyik szerint így lehetne gyorsan kitessékelni a Dunát, a másik szerint meg úgy, és egymással is folyamatosan vitatkoztak, nem csak én kaptam az ellentmondó utasításokat. Mindenesetre egy idő után arra az álláspontra helyezkedtem, hogy mindig azt fogom tenni, amit az éppen arra járó ember javasol, és nem izgatom fel magam semmin. És milyen jól is tettem! Így kaptam kb. egy órát, amit szabadon felhasználhattam töprengésre a szivattyú figyelése közben, és az nem ártott.
Rajtam kívül még öt fiú jött önkénteskedni, ebből hárman vagy mostanában érnek az általános iskola végére, vagy nemrég lettek gimisek, a másik kettő korát nem tudtam megítélni, lényegében 17 és 25 között bármennyi idősek lehettek. A tulajdonos, az alkalmazottak és az ismerősök nagyon hálásak voltak, pedig mi már igazán nem tettünk sokat a víz terelgetésével meg a szivattyúk nézegetésével, de azért örülök, hogy örültek nekünk. Nagyon kedves volt mindenki, jó volt köztük lenni. Remélem, minél előbb kiszárad az épület, és újra tudnak nyitni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése