Kéne vagy egy év szabadság
Amit gyerekektől és fiataloktól távol töltenék, mondjuk itthon, fordítással. Mennyire jól jönne!
Most pedig intenzív nyafogás következik, de egy kiadós alvás után majd biztos máshogy látom a helyzetet. Akit nem érdekel, nyugodtan lapozzon!
Mert kivagyok. Egyre nehezebben viselek egészen kicsit stresszes helyzeteket is, egyre hamarabb veszítem el a türelmemet, ami mondjuk kívülről nem látszik, mert nem kezdek hisztizni, kiabálni, csapkodni, nekem viszont nagyon kellemetlen átélni. (Mondjuk attól eléggé felszökött a vérnyomásom, hogy a tíz perc szünetről egy csapat diák húsz perc elteltével ért vissza, és mikor mondtam nekik, hogy a tíz perc az bizony nem húsz, és hogy gondolták, akkor azt mondták, nagy volt a sor a kb. öt percre lévő boltban. Már egyszer megbeszéltük másfél hónapja, hogy a tíz perces szünet nem elég arra, hogy elmenjenek abba a boltba, de úgy tűnik, nem értették meg. 20 éves emberekről beszélünk.) Az is fáraszt, hogy úgy érzem magam, mint egy elcseszett papagáj, hogy mindent el kell mondani ötször-hatszor, és még akkor sem értik meg. Pl. előttük nyitva a könyv a 120. oldalon, de nekünk most már a 79. oldal kell, ezért mondom szépen, lassan, hangosan, artikuláltan, hogy "Please, go to page 79.", és a többség szemén látszik, hogy lövése nincs, miről van szó, és akkor rákezdem, hogy Page 79. Page 79. Page 79. Page 79., és ekkor a csoport fele még mindig bámul rám, mint borjú az új kapura, mintha valami döbbenetesen bonyolultat mondtam volna, majd megkérdezik, hogy akkor most mit kell csinálni, és kipróbáltam múlt héten, hogy elmondtam magyarul, hogy 79. oldal, ami tökre ellenkezik mindenféle módszertannal, és akkor is megkérdezték, hogy akkor most mit kell csinálni és hányadik oldal, nem tudom, átérzitek-e a helyzetet, és nem kezdőkről beszélünk.
Egyre kevesebb a sikerélmény is, vagy lehet, hogy egyre többre vágynék. Mindenesetre rossz, hogy úgy érzem, mindenbe belekötnek, nem tudok jót csinálni (nem a diákok). Legutóbb már az is kiderült, hogy hibásan beszélek angolul, miközben egyébként nem, az a hiba, amit szememre vetettek (nem a diákok), az nem is hiba, azt használják úgy, hétköznapokban is, tankönyvben is, nyelvvizsga hanganyagában is. De engem mégis megviselt ez is. Meg az is, hogy az utóbbi napokban ráébredtem, mennyire iszonyúan keveset keresek még úgy is, hogy jóval többet kapok, mint egy gimiben kapnék. Amikor pénteken postai dolgozóktól meghallottam, mennyit keresnek, konkrétan köpni-nyelni nem tudtam. Nekem annyi pénz két hónap alatt sem mindig jön össze, pedig az iskolánk a városban az egyik legmagasabb órabért fizeti, ha helyesek az információim.. És ismétlem, jobban keresek, mint egy velem egyidős gimnáziumi tanár. (Aki már 30-40 éve tanít, az elérheti a 200 ezret, hűha.) Ezek után Tomi ma írta, hogy Ausztriában hirdetnek heti 6 napos, napi 5,5 órás újságkihordó munkát, ami 295 forintos euróval számítva is havi nettó 191 ezret fizet, és akkor eltűnődöm, hogy én vajon miért nem egy országgal arrébb élek, akkor is, ha tudom, hogy az árak is magasabbak. (Bár pl. a kaja nem jelentősen, amennyit láttam belőle Bécs belvárosában januárban, egyedül a lakásokról mondták, hogy kemény a bérleti díjuk.)
Nagyon lenyomnak ezek a dolgok, és akkor melléjük még jönnek a koreai félreértések, a horvát konferencia, ami egy pénznyelő, valamint az, hogy egyedül vagyok. Mármint úgy általában nem baj, még este sem szomorkodom emiatt, jól megvagyok, meg most itt a kutya, bár ha majd hazamegy, akkor egy-két napig rossz lesz, csak abban bíztam, márciusra már legalább a láthatáron lesz valaki, és ijesztő, hogy még csak ez sincs, és felmerül a kérdés, meddig leszek egyedül, és akkor pánik közelébe kerülök, mert mindjárt 26 éves leszek.
Jó lenne kicsit megszabadulni magamtól, tényleg. Derűsen viselni ezeket a dolgokat, ahogy egyébként szoktam, csak valami történt az elmúlt egy-két hétben, amitől leeresztettem. Jó lesz már az a tavaszi szünet, mind az öt nap.
Most pedig intenzív nyafogás következik, de egy kiadós alvás után majd biztos máshogy látom a helyzetet. Akit nem érdekel, nyugodtan lapozzon!
Mert kivagyok. Egyre nehezebben viselek egészen kicsit stresszes helyzeteket is, egyre hamarabb veszítem el a türelmemet, ami mondjuk kívülről nem látszik, mert nem kezdek hisztizni, kiabálni, csapkodni, nekem viszont nagyon kellemetlen átélni. (Mondjuk attól eléggé felszökött a vérnyomásom, hogy a tíz perc szünetről egy csapat diák húsz perc elteltével ért vissza, és mikor mondtam nekik, hogy a tíz perc az bizony nem húsz, és hogy gondolták, akkor azt mondták, nagy volt a sor a kb. öt percre lévő boltban. Már egyszer megbeszéltük másfél hónapja, hogy a tíz perces szünet nem elég arra, hogy elmenjenek abba a boltba, de úgy tűnik, nem értették meg. 20 éves emberekről beszélünk.) Az is fáraszt, hogy úgy érzem magam, mint egy elcseszett papagáj, hogy mindent el kell mondani ötször-hatszor, és még akkor sem értik meg. Pl. előttük nyitva a könyv a 120. oldalon, de nekünk most már a 79. oldal kell, ezért mondom szépen, lassan, hangosan, artikuláltan, hogy "Please, go to page 79.", és a többség szemén látszik, hogy lövése nincs, miről van szó, és akkor rákezdem, hogy Page 79. Page 79. Page 79. Page 79., és ekkor a csoport fele még mindig bámul rám, mint borjú az új kapura, mintha valami döbbenetesen bonyolultat mondtam volna, majd megkérdezik, hogy akkor most mit kell csinálni, és kipróbáltam múlt héten, hogy elmondtam magyarul, hogy 79. oldal, ami tökre ellenkezik mindenféle módszertannal, és akkor is megkérdezték, hogy akkor most mit kell csinálni és hányadik oldal, nem tudom, átérzitek-e a helyzetet, és nem kezdőkről beszélünk.
Egyre kevesebb a sikerélmény is, vagy lehet, hogy egyre többre vágynék. Mindenesetre rossz, hogy úgy érzem, mindenbe belekötnek, nem tudok jót csinálni (nem a diákok). Legutóbb már az is kiderült, hogy hibásan beszélek angolul, miközben egyébként nem, az a hiba, amit szememre vetettek (nem a diákok), az nem is hiba, azt használják úgy, hétköznapokban is, tankönyvben is, nyelvvizsga hanganyagában is. De engem mégis megviselt ez is. Meg az is, hogy az utóbbi napokban ráébredtem, mennyire iszonyúan keveset keresek még úgy is, hogy jóval többet kapok, mint egy gimiben kapnék. Amikor pénteken postai dolgozóktól meghallottam, mennyit keresnek, konkrétan köpni-nyelni nem tudtam. Nekem annyi pénz két hónap alatt sem mindig jön össze, pedig az iskolánk a városban az egyik legmagasabb órabért fizeti, ha helyesek az információim.. És ismétlem, jobban keresek, mint egy velem egyidős gimnáziumi tanár. (Aki már 30-40 éve tanít, az elérheti a 200 ezret, hűha.) Ezek után Tomi ma írta, hogy Ausztriában hirdetnek heti 6 napos, napi 5,5 órás újságkihordó munkát, ami 295 forintos euróval számítva is havi nettó 191 ezret fizet, és akkor eltűnődöm, hogy én vajon miért nem egy országgal arrébb élek, akkor is, ha tudom, hogy az árak is magasabbak. (Bár pl. a kaja nem jelentősen, amennyit láttam belőle Bécs belvárosában januárban, egyedül a lakásokról mondták, hogy kemény a bérleti díjuk.)
Nagyon lenyomnak ezek a dolgok, és akkor melléjük még jönnek a koreai félreértések, a horvát konferencia, ami egy pénznyelő, valamint az, hogy egyedül vagyok. Mármint úgy általában nem baj, még este sem szomorkodom emiatt, jól megvagyok, meg most itt a kutya, bár ha majd hazamegy, akkor egy-két napig rossz lesz, csak abban bíztam, márciusra már legalább a láthatáron lesz valaki, és ijesztő, hogy még csak ez sincs, és felmerül a kérdés, meddig leszek egyedül, és akkor pánik közelébe kerülök, mert mindjárt 26 éves leszek.
Jó lenne kicsit megszabadulni magamtól, tényleg. Derűsen viselni ezeket a dolgokat, ahogy egyébként szoktam, csak valami történt az elmúlt egy-két hétben, amitől leeresztettem. Jó lesz már az a tavaszi szünet, mind az öt nap.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése