A lógásról
Van ez a baba-mama oldal, amit nagyon szeretek, és mindig van náluk valami izgi téma. Most például az iskolai lógás került szóba annak kapcsán, hogy mostantól a rendőr visszaszállíthatja a gyereket az iskolába, ha lógáson éri. Felmerült a kérdés, a kedves olvasó lógott-e, amikor iskolás volt, hány éves korától kezdte a mókát, és mi a véleménye úgy általában a témáról. Az derült ki, hogy a többség rendszeresen lógott mindenféle tanórákról, és hogy ez tök normális, sőt menő, és sokan támogatják, hogy a gyerekük ellógjon egy-egy unalmas óráról vagy stresszes napról. Nincs kedvem regisztrálni, hogy hozzászólhassak, meg elég régóta olvasok ott kommenteket ahhoz, hogy tudjam, ha valaki, aki új, azt meri írni, hogy nem ért egyet a többséggel, azt cafatokra szedik, úgyhogy ide írom le, mit gondolok a kérdésről.
Az első reakcióm az volt, hogy én soha nem lógtam, amíg a közoktatásban tanultam, de aztán rájöttem, hogy ez sajnos nem igaz. Ugyanis néhányszor előfordult tizedikben és tizenegyedikben, hogy ha hatodik óra volt a tesi, akkor arra nem mentem be. Persze nem úgy kell ezt elképzelni, hogy csak úgy hazamentem, aztán igazolatlan órát kaptam. Mindig elkértem magam. A többiek stratégiáját alkalmaztam én is: nem vagyok jól, ezért haza szeretnék menni. Nem tudom, az osztályfőnököm miért engedett el ilyenkor, mert így utólag teljesen egyértelmű számomra, hogy ő is tudta, nincs semmi bajom. Talán azért hagyta, mert egyrészt nem gyakran csináltam (mondjuk négy-öt alkalmat tudok felidézni a két tanévben összesen), másrészt meg más óráról soha nem jutott eszembe ellógni, és úgy lehetett vele, ez csak tesi. Azért szoktam le erről, még mielőtt úgy igazán belejöttem volna, mert nagyon rosszul éreztem magam tőle, hogy hazudok, és nem okozott gondot kitalálni, mit szólnának otthon, ha ez kiderülne. Valamint beleképzeltem magam a tesitanárom helyébe, és rájöttem, hogy neki nyilván iszonyú rosszulesik, hogy ha utolsó órában vagyunk vele, akkor a lányok legalább negyede nem érkezik meg az órájára, akkor sem, ha előtte egész nap bent volt az iskolában. Meg aztán a tesi elhagyásával nyert időt nem arra fordítottam, hogy valami halaszthatatlanul fontosat csináljak, de még csak nem is nagylányt játszottam cigizéssel vagy a Csepel Plazábán mászkálással, hanem egyszerűen ennyivel korábban értem haza. (Imádtam otthon lenni. Alig vártam, hogy vége legyen az óráknak, és végre hazamehessek, pedig a sulit is nagyon szerettem. Csak az osztályt nem, hüpp.)
Szóval ahhoz nem lett volna bátorságom, hogy elkéredzkedés nélkül lelépjek bármilyen óráról. A fontos tárgyak esetében, mint amilyen a töri, a magyar, a matek, a kémia, a biosz, a nyelvek, a földrajz voltak, egész egyszerűen eszembe nem jutott volna lemaradni bármiről is, a kevésbé fontos tárgyaknál meg, mint amilyen a rajz és az ének volt, nem éreztem át, miért lennének kibírhatatlanok. Mert volt, aki meglépett ez utóbbiakról. A legdurvább eset az volt, amikor mondjuk huszonöten voltunk suliban egész nap, a hatodik órában tartott rajzon meg kb. tizenöten üldögéltünk. A többiek leléceltek. Abból elég nagy balhé is lett, mert a tanárunk nagyon-nagyon kiakadt, és nyilván nem titkolta el a történteket az ofő elől, aki viszont nagyon szigorú és határozott volt. A jó kis kollektív lecseszés után nagyban csökkent a lógási kedv, és nem volt több ilyen probléma. Mondjuk "fontos" tárgyakról talán csak egy-két ember lógott, de az is csak egyszer-kétszer fordult elő, mert nem tették zsebre, amit utána kaptak az ofőtől. Én legalábbis úgy emlékszem, még nekem is iszonyú stresszes volt hallgatni, aki nem csináltam semmi rosszat, de mondjuk rólam lehet tudni, hogy irtózom a kiabálástól, nem tudom elviselni, teljesen kikészülök tőle, ha körülöttem valakik ordítanak egymással. De még a nagyon vagányok sem mertek töriről vagy matekról meglépni, ahhoz túlságosan nagy tekintélye volt a két tárgyat tanító tanárunknak. (A matektanár volt az ofőnk.)
Tehát gimiben azt a négy-öt tesit lógtam el, de azt is "legalizáltam", biztos, ami biztos. Az egyetemen sem lettem lógós, bár tény, hogy volt pár előadás, amit nem szerettem, és nem volt kötelező, így nem jártam be, legemlékezetesebb a kötelező filozófia, aminek már az első alkalmát sem bírtam ki végig. Elég csúnyán nézett rám néhány csoporttársam, amikor a németes előadások egy részén egyszer sem jelentem meg, de nekik elmagyaráztam, hogy ezeket az órákat előszeretettel hirdetik az amerikanisztikás, kötelező előadásokkal egy időpontban, és akkor nyilván a látogatásköteles órára fogok beülni, mert még mindig jobb jegyzetet kérni, mint zsebre tenni egy-két elhagyott tanegységet. Volt egy olyan előadás is, amire tüntetőleg nem jártam be. Annak az volt az oka, hogy két és fél órával az azt megelőző órám vége után kezdődött, ami eleve kényelmetlen volt, de egyszer megjátszotta az oktató, hogy nem jött be, és amikor már kb. húsz perce el kellett volna kezdeni az órát, jött a tanszéki titkárnő, hogy ja, hát a tanárnő nem ér rá, majd kihirdetik, mikor lesz a pótóra. Ezen én annyira kiakadtam, hogy eldöntöttem, soha többet nem megyek be hozzá. Aztán lenyugodtam, gondoltam, mégis, csak olyan időpontra hirdette meg a pótlást, amikor én nem tudtam odamenni. Volt viszont, aki oda tudott menni, el is mesélte, hogyan zajlott a pótlás: ott várták a nőt valami ilyen idétlen időpontban, mint kedd este 6 óra (a BTK-n ilyenkor már nem tart órát senki, sorry, reálosok), majd fél 7 körül előkerült a tanszéki titkárnő, hogy hát a tanárnőnek egy konferencián kell előadnia, úgyhogy nem tudott eljönni. Na, ez szerintem a pofátlanság csúcsa, úgyhogy akkor megint eldöntöttem, hogy többet nem megyek be az órájára, és ezt tartottam is. (Sokakkal egyetemben.)
Volt egy másik lógós esetem is az egyetem alatt. Kétszer is jártam egy olyan oktatóhoz, aki bár nagyon nagy tudású, de valami olyan unalmas órákat tart, hogy az valami siralom. Nála úgy nézett ki a szeminárium, hogy kiosztotta a kiselőadásokhoz a témákat, de olyan elvontakat ám, hogy azóta se jöttem rá, mi volt a lényegük, majd a félév hátralévő részében vagy monoton hangon, suttogva, kitekintés nélkül olvasta a szövegét a füzetéből, vagy olyan előadásokat hallgattunk, amiket se az előadó nem értett, se a hallgatóság. Ez eléggé meg tudja viselni az embert heti egyszer másfél órában is. Az első tanegységnél kitartottam, de a másodiknál, amikor nyilvánvaló volt, hogy a bácsi nem írja, ki mennyit hiányzik, és nem is érdekli, sőt azt sem tudja, kit hogy hívnak, akkor azt találtam ki, a hiányozható három óra helyett én ötre nem fogok bemenni. Be is jelölgettem még az első órán a tematikán, melyik alkalmakon leszek ott, melyeken nem, és így az jött ki, hogy csak kéthetente kell bemenni. Végül aztán nem volt pofám hozzá, de így is kihagytam négy órát.
A többi tanegységnél viszont az esetek többségében egyáltalán nem volt hiányzásom, mert akkor is bementem, ha lázas voltam. Egyszerűen nem bírom elviselni a lógással járó stresszt, és ez már akkor is így volt, ezért inkább nem csináltam. Nagyon bízom benne, hogy a gyerekem sem fogja.
Arról meg, hogy a szülő 18 év alattiaknak három napot igazolhat(ott akkoriban): nekem anyu évente két napot igazolt, a névnapomat és a szülinapomat. Szerintem ez bőven belefér, főleg olyan gyereknél, aki betegség miatt alig hiányzik, és én ilyen voltam. Sajnos ennek a szokásnak ötödikes koromban vége szakadt. Én döntöttem így, mert kissé megalázott az ofő és néhány osztálytársam is amiatt, hogy a szülinapomon nem mentem iskolába. Mert voltam olyan kis naiv, és megmondtam, mi az a családi ok, ami miatt otthon maradok aznap, és ebből kisebb botrány kerekedett. Anyu azt mondta, ettől még ő továbbra is szívesen velem tölti ezt a két ünnepemet (ilyenkor állatkertbe, moziba, Mekibe mentünk - utóbbiból a teljes évi adagom volt ez), de én annyira kínosnak éreztem a dolgot, hogy mondtam, inkább nem szeretném. Pedig nagyon jó ötlet volt, és se az óvónéniknek, se a tanítónéniknek nem volt bajuk ezzel soha, úgyhogy azt tervezem, a saját gyerekemnek is meglesz ez a kedvezménye, ha a szülő még akkor is igazolhat majd legalább két napot.
Nem tartom normálisnak, sem elfogadhatónak a lógást, nem vagyok büszke azokra a tesikre sem. Jó lenne, ha nem alakulna ki az, hogy a lógásra csak legyintünk. (Mondjuk a túlzottan drasztikus módszerekkel sem értek egyet, mert annyira nem is súlyos vétség, ha valaki azért iskolába többet jár, mint mell.)
Az első reakcióm az volt, hogy én soha nem lógtam, amíg a közoktatásban tanultam, de aztán rájöttem, hogy ez sajnos nem igaz. Ugyanis néhányszor előfordult tizedikben és tizenegyedikben, hogy ha hatodik óra volt a tesi, akkor arra nem mentem be. Persze nem úgy kell ezt elképzelni, hogy csak úgy hazamentem, aztán igazolatlan órát kaptam. Mindig elkértem magam. A többiek stratégiáját alkalmaztam én is: nem vagyok jól, ezért haza szeretnék menni. Nem tudom, az osztályfőnököm miért engedett el ilyenkor, mert így utólag teljesen egyértelmű számomra, hogy ő is tudta, nincs semmi bajom. Talán azért hagyta, mert egyrészt nem gyakran csináltam (mondjuk négy-öt alkalmat tudok felidézni a két tanévben összesen), másrészt meg más óráról soha nem jutott eszembe ellógni, és úgy lehetett vele, ez csak tesi. Azért szoktam le erről, még mielőtt úgy igazán belejöttem volna, mert nagyon rosszul éreztem magam tőle, hogy hazudok, és nem okozott gondot kitalálni, mit szólnának otthon, ha ez kiderülne. Valamint beleképzeltem magam a tesitanárom helyébe, és rájöttem, hogy neki nyilván iszonyú rosszulesik, hogy ha utolsó órában vagyunk vele, akkor a lányok legalább negyede nem érkezik meg az órájára, akkor sem, ha előtte egész nap bent volt az iskolában. Meg aztán a tesi elhagyásával nyert időt nem arra fordítottam, hogy valami halaszthatatlanul fontosat csináljak, de még csak nem is nagylányt játszottam cigizéssel vagy a Csepel Plazábán mászkálással, hanem egyszerűen ennyivel korábban értem haza. (Imádtam otthon lenni. Alig vártam, hogy vége legyen az óráknak, és végre hazamehessek, pedig a sulit is nagyon szerettem. Csak az osztályt nem, hüpp.)
Szóval ahhoz nem lett volna bátorságom, hogy elkéredzkedés nélkül lelépjek bármilyen óráról. A fontos tárgyak esetében, mint amilyen a töri, a magyar, a matek, a kémia, a biosz, a nyelvek, a földrajz voltak, egész egyszerűen eszembe nem jutott volna lemaradni bármiről is, a kevésbé fontos tárgyaknál meg, mint amilyen a rajz és az ének volt, nem éreztem át, miért lennének kibírhatatlanok. Mert volt, aki meglépett ez utóbbiakról. A legdurvább eset az volt, amikor mondjuk huszonöten voltunk suliban egész nap, a hatodik órában tartott rajzon meg kb. tizenöten üldögéltünk. A többiek leléceltek. Abból elég nagy balhé is lett, mert a tanárunk nagyon-nagyon kiakadt, és nyilván nem titkolta el a történteket az ofő elől, aki viszont nagyon szigorú és határozott volt. A jó kis kollektív lecseszés után nagyban csökkent a lógási kedv, és nem volt több ilyen probléma. Mondjuk "fontos" tárgyakról talán csak egy-két ember lógott, de az is csak egyszer-kétszer fordult elő, mert nem tették zsebre, amit utána kaptak az ofőtől. Én legalábbis úgy emlékszem, még nekem is iszonyú stresszes volt hallgatni, aki nem csináltam semmi rosszat, de mondjuk rólam lehet tudni, hogy irtózom a kiabálástól, nem tudom elviselni, teljesen kikészülök tőle, ha körülöttem valakik ordítanak egymással. De még a nagyon vagányok sem mertek töriről vagy matekról meglépni, ahhoz túlságosan nagy tekintélye volt a két tárgyat tanító tanárunknak. (A matektanár volt az ofőnk.)
Tehát gimiben azt a négy-öt tesit lógtam el, de azt is "legalizáltam", biztos, ami biztos. Az egyetemen sem lettem lógós, bár tény, hogy volt pár előadás, amit nem szerettem, és nem volt kötelező, így nem jártam be, legemlékezetesebb a kötelező filozófia, aminek már az első alkalmát sem bírtam ki végig. Elég csúnyán nézett rám néhány csoporttársam, amikor a németes előadások egy részén egyszer sem jelentem meg, de nekik elmagyaráztam, hogy ezeket az órákat előszeretettel hirdetik az amerikanisztikás, kötelező előadásokkal egy időpontban, és akkor nyilván a látogatásköteles órára fogok beülni, mert még mindig jobb jegyzetet kérni, mint zsebre tenni egy-két elhagyott tanegységet. Volt egy olyan előadás is, amire tüntetőleg nem jártam be. Annak az volt az oka, hogy két és fél órával az azt megelőző órám vége után kezdődött, ami eleve kényelmetlen volt, de egyszer megjátszotta az oktató, hogy nem jött be, és amikor már kb. húsz perce el kellett volna kezdeni az órát, jött a tanszéki titkárnő, hogy ja, hát a tanárnő nem ér rá, majd kihirdetik, mikor lesz a pótóra. Ezen én annyira kiakadtam, hogy eldöntöttem, soha többet nem megyek be hozzá. Aztán lenyugodtam, gondoltam, mégis, csak olyan időpontra hirdette meg a pótlást, amikor én nem tudtam odamenni. Volt viszont, aki oda tudott menni, el is mesélte, hogyan zajlott a pótlás: ott várták a nőt valami ilyen idétlen időpontban, mint kedd este 6 óra (a BTK-n ilyenkor már nem tart órát senki, sorry, reálosok), majd fél 7 körül előkerült a tanszéki titkárnő, hogy hát a tanárnőnek egy konferencián kell előadnia, úgyhogy nem tudott eljönni. Na, ez szerintem a pofátlanság csúcsa, úgyhogy akkor megint eldöntöttem, hogy többet nem megyek be az órájára, és ezt tartottam is. (Sokakkal egyetemben.)
Volt egy másik lógós esetem is az egyetem alatt. Kétszer is jártam egy olyan oktatóhoz, aki bár nagyon nagy tudású, de valami olyan unalmas órákat tart, hogy az valami siralom. Nála úgy nézett ki a szeminárium, hogy kiosztotta a kiselőadásokhoz a témákat, de olyan elvontakat ám, hogy azóta se jöttem rá, mi volt a lényegük, majd a félév hátralévő részében vagy monoton hangon, suttogva, kitekintés nélkül olvasta a szövegét a füzetéből, vagy olyan előadásokat hallgattunk, amiket se az előadó nem értett, se a hallgatóság. Ez eléggé meg tudja viselni az embert heti egyszer másfél órában is. Az első tanegységnél kitartottam, de a másodiknál, amikor nyilvánvaló volt, hogy a bácsi nem írja, ki mennyit hiányzik, és nem is érdekli, sőt azt sem tudja, kit hogy hívnak, akkor azt találtam ki, a hiányozható három óra helyett én ötre nem fogok bemenni. Be is jelölgettem még az első órán a tematikán, melyik alkalmakon leszek ott, melyeken nem, és így az jött ki, hogy csak kéthetente kell bemenni. Végül aztán nem volt pofám hozzá, de így is kihagytam négy órát.
A többi tanegységnél viszont az esetek többségében egyáltalán nem volt hiányzásom, mert akkor is bementem, ha lázas voltam. Egyszerűen nem bírom elviselni a lógással járó stresszt, és ez már akkor is így volt, ezért inkább nem csináltam. Nagyon bízom benne, hogy a gyerekem sem fogja.
Arról meg, hogy a szülő 18 év alattiaknak három napot igazolhat(ott akkoriban): nekem anyu évente két napot igazolt, a névnapomat és a szülinapomat. Szerintem ez bőven belefér, főleg olyan gyereknél, aki betegség miatt alig hiányzik, és én ilyen voltam. Sajnos ennek a szokásnak ötödikes koromban vége szakadt. Én döntöttem így, mert kissé megalázott az ofő és néhány osztálytársam is amiatt, hogy a szülinapomon nem mentem iskolába. Mert voltam olyan kis naiv, és megmondtam, mi az a családi ok, ami miatt otthon maradok aznap, és ebből kisebb botrány kerekedett. Anyu azt mondta, ettől még ő továbbra is szívesen velem tölti ezt a két ünnepemet (ilyenkor állatkertbe, moziba, Mekibe mentünk - utóbbiból a teljes évi adagom volt ez), de én annyira kínosnak éreztem a dolgot, hogy mondtam, inkább nem szeretném. Pedig nagyon jó ötlet volt, és se az óvónéniknek, se a tanítónéniknek nem volt bajuk ezzel soha, úgyhogy azt tervezem, a saját gyerekemnek is meglesz ez a kedvezménye, ha a szülő még akkor is igazolhat majd legalább két napot.
Nem tartom normálisnak, sem elfogadhatónak a lógást, nem vagyok büszke azokra a tesikre sem. Jó lenne, ha nem alakulna ki az, hogy a lógásra csak legyintünk. (Mondjuk a túlzottan drasztikus módszerekkel sem értek egyet, mert annyira nem is súlyos vétség, ha valaki azért iskolába többet jár, mint mell.)
Én is mindig úgy voltam a lógással, hogy utáltam, ha Velem kiabálnak a tanárok ilyen miatt, így inkább nem lógtam. Az meg nem zavart ha mással üvöltenek.
VálaszTörlésEbben akkor különbözünk. Engem nagyon stresszelt mindig, ha mással kiabáltak. Az is, ha velem, persze :) De mindig reménykedtem benne, hogy hátha senki nem akasztja ki semelyik tanárt, mert akkor nem kell hallgatnom az abból következő üvöltözést :)
VálaszTörlés