Kriminális gyerekek

Van most egy poszt a baba-mama oldalon arról, mit össze nem esznek a gyerekek, amit nem kéne. (Nekem nem aktuális a kérdés, amikor Kata Bencét várta, odaszoktam, és azóta is kb. hetente benézek, mindig van valami érdekes vagy vicces téma. Meg sok mindent elraktározok. For future reference.) Erről eszembe jutott két történet is.

Egyszer volt velem az ügyeleten anyu egész gyerekkoromban. (Na jó, a hinta által kivert fogam miatti szájsebészetet nem számítva.) Szóval nem voltam egy kriminális gyerek. Akkor egyszer viszont valami gyógyszert kellett bevennem, ezért anyu elővette az üvegcsét, majd eszébe jutott, hogy vizet nem hozott mellé, ezért az üvegcsét lerakta, ő meg elment vízért. Ez ebben a lakásban történt, itt a konyhába kimenni és visszajönni egy pohárral kb. fél perc, de lehet, hogy kevesebb. Mindenesetre amikor visszaért, az a látvány fogadta, hogy üldögélek a földön, és körülvesznek a kis bogyók. Kétségbeesve rohant velem az ügyeletre, ahol leszidták, hogy kisgyereket nem hagyunk egyedül gyógyszerrel (mintha nem lenne ilyenkor elég baj a szülőnek, hogy halálra rémül), aztán megnyugtatták, hogy feltehetőleg nem ettem belőle, csak kiszórtam, különben már rosszul lettem volna.

A másik esetben viszont tényleg megettem a gyógyszert. Pedig akkor már nem voltam kicsi, már a Jedlikbe jártam, tehát tízéves elmúltam. Amikor fájt a torkom, anyu Septofortot szokott adni. Egy szemet. Helyes kis fehér alapon zöld foltos, henger alakú dobozban volt, amit a spejzban tartottunk. Na, azt én annyira szerettem, hogy rájártam. És ettem. Néha egy nap alatt vagy öt-hat szemet. Nagy titokban persze, és kicsit izgultam is, nem leszek-e tőle beteg, mert azt már régen tudtam, hogy a gyógyszer nem cukorka, de amikor nem tapasztaltam, hogy bajom lenne, felbátorodtam, és egyre többet ettem belőle. Évekig tartott ez a szokásom, időnként vennem is kellett suttyomban bontatlan dobozt, nehogy észrevegyék, hogy dézsmálom. Aztán egyszer lebuktam, amikor valamelyik szülőm is bevett egyet, és gyanús lett neki, hogy amikor utoljára látta a dobozt, az még tele volt, azóta senki nem volt beteg, mégis eltűnt majdnem az összes kis tabletta. Akkor anyu megkért szépen, hogy ne zabáljam a Septofortot, mert az gyógyszer, hiába finom. (Igaz, nem egy komoly gyógyszer, de akkor is az.) Most, hogy ez így eszembe jutott, kifejezetten megkívántam :) Nagy kár, hogy most már nem olyan szép dobozban van, hanem olyan unalmasban, mint akármelyik fájdalomcsillapító :(

Egyébként azt sem értettem soha, miért kell finom kanalas orvosságokat gyártani. Egész nap tudtam volna enni őket, csak az volt a mázli, hogy anyu személyesen adagolta, és jól eldugva tárolta, mert tudta, hogy nagyon ízlik. Kicsit olyan ez nekem, mint a sampon: abból is felesleges a csípésmentes. Ha csíp, annál hamarabb tanulja meg a gyerek, hogy a szemünket becsukjuk, a fejünket meg hátrahajtjuk hajmosásnál. Így van ez az undorító ízű orvossággal is: véletlenül sem támad kedve senkinek felfalni, és legalább megtanulja, hogy a gyógyszert nem azért szedjük, mert szeretjük, hanem azért, mert jobban leszünk tőle.