Szekszárdi konferencia
Csütörtökön és péntek délelőtt Szekszárdon voltam egy konferencián. A téma az ifjúsági regény volt, és a Csodaceruza főszerkesztője kért fel, hogy adjak elő Dahl Matildájáról. Kicsit izgultam, mert ez még mindig csak a harmadik konferenciám volt, meg egyébként is mindenen izgulok, amin csak lehet.
Mivel csütörtökön 9-kor kezdődött a program, a reggel 7-es busszal mentünk le hatan is, ami nekem negyed 6-os kelést jelentett. Brutális volt, abszolút nem vagyok ehhez hozzászokva. Már lefekvéskor látszott, hogy korai lesz az a kelés, amikor rátapostam a kutyára, majd rá is estem, miközben az ágy felé igyekeztem. A kutya türelmes jószág, meg sem nyikkant, csendben tűrte a sorsát. Bő öt órával később a reggelimmel (kukoricapehely sok tejjel) igyekeztem a szobába, amikor is láttam, hogy a kutya megint az útban fekszik, mondtam is magamban, hogy most kikerülöm, majd nagy elánnal átgyalogoltam rajta. Egy hangos loccs meg egy nyüssz jelezte, hogy mi történt, és azt hiszem, ezek után nem baj, hogy másfél napot külön töltöttünk, lesújtó véleménye lehetett rólam szegénynek.
További kalandok nélkül sikerült eljutni a Népligetbe, ahol sikerült megtalálni az utastársaimat, jó buszra szállni, majd épségben megérkezni Szekszárdra. Kár, hogy a városból keveset láttam, nagyon szépnek tűnt. De járok még arra, mert ha megnyílik a Lázár Ervin-emlékház, azt nekem látnom kell, és az ott lesz nem messze, "Rácpácegresen".
Mivel korán érkeztünk, volt még idő bejelentkezni a szállásunkra, átöltözni konferenciához illő öltözékbe, hogy azért mégse Circus feliratú, műlovarnőt ábrázoló Jeans Club-pólóban jelenjek meg (de azért kosztümszoknyában utazni nagyon rossz lett volna), és aztán odaérni a Bormúzeumba, ami a konferencia helyszínéül szolgált. A szobatársammal egy Ikrek szobában laktunk. A két Kos, egymás utáni napon lévő szülinappal :) Itt szeretném megjegyezni, hogy a szálloda nagyon szép és színvonalas, a reggeli elég komoly választékot és alapanyagokat jelent, a takarítók és a recepciósok kedvesek, és úgy egyáltalán, nagyon jó az egész. Akár a konferencia szervezése és a felkínált egyéb programok. Volt például borbemutató, ahol minden bort megkóstoltam. Ez rám abszolút nem jellemző, soha nem iszom alkoholt, csak szilveszterkor egy fél pohár pezsgőt, de azért egy ilyen programon csak furcsa lett volna tartani magam ehhez, ráadásul rengeteg és nagyon finom pogácsával támogatták meg a dolgot, így nem kellett attól félnem, hogy fejre állok. (És nem is álltam. Még csak virágos-vihorászós jókedvem se lett tőle, mint legutóbb, amikor egy tokaji borospincében is úgy gondoltam, hogy csak kéne kóstolni. Ott mondjuk nem volt pogácsa, ez lehet a kulcs.) A rendezvény házigazdái nagyon profik és nagyon figyelmesek voltak, nehéz lenne egy dolgot kiemelni a kedvességek-figyelmességek sorából, de azért azt megemlíteném, hogy nagyon jólesett, hogy egész nap rendelkezésre állt egy csomó hűtött, fél literes ásványvíz, mentes is, enyhe is, szénsavas is. Nagyon jól jött a negyven fokban.
A konferencián nagyon érdekes témák kerültek elő, sok mindenről esett szó, és nagyon jó volt hallgatni a kibontakozó beszélgetést. Hozzá ugyan nem nagyon szóltam, mert mire én is központi szereplővé váltam, addigra tizensok órája voltam ébren, és egyszerűen lassan forogtak már a kerekek. Pedig utólag sok gondolatom támadt, de sebaj, ez már így marad. Délelőtt viszont még tartott a lendület, mert akkor még nem voltam ébren olyan sokat, és izgalmasak voltak a témák (egy készülő könyv bemutatása, tabuk és trendek a magyar gyermekirodalomban, Janne Teller Semmi című regénye, a bestseller). Én voltam az utolsó előadó, mert nekem volt ppt-m is, és tartott tőle a levezető elnök, hogy valami bonyodalom adódhat a technika körül, ami jobb, ha a végén történik. Adódott is. Nem volt persze komoly a dolog, gyorsan elhárult az akadály, de azért tényleg jobban jött ki így, hogy ez már a végén játszódott le. (Semmi komoly: az egész délelőttös készenlétben kicsit megfáradt a projektor, és a maga részéről aludni tért, aztán fel sem akart ébredni. De felébresztették, kegyetlenek voltak.)
Az előadásom jól sikerült. Egészen szerdáig azt hittem, olvasni fogok, mert képtelen vagyok hosszabb szöveget kívülről megtanulni. (Ez valami tragikus egyébként, lehet, hogy megint verseket kéne magolnom. Pedig régen olyan jó voltam memoriterben.) Az időmérést halogattam, ameddig lehetett, nem akartam megtudni, hogy esetleg sokkal hosszabb a mondandóm, mint amennyi lehet. Persze erre kevés esély volt, láttam, a nyár eleji konferencián mennyi szöveg volt tizenöt perc, és most is annyit írtam. Mérés után viszont kiderült, hogy ez bizony tizenhat és fél perc. Húzni nem akartam belőle, ezért a következő jutott eszembe: ez az én szövegem, én találtam ki, én írtam le. Ha bemagolni nem is tudom, a ppt-m lehet a vázlatom, ami eszembe idézi a mondanivalómat, és ha a szövegemet még egy párszor elolvasom szereplés előtt, akkor jó eséllyel nem hagyok ki semmi nagyon fontosat. Ezt így kipróbáltam, rögtön tizennégy perc lett az eredményem. Valahogy így alakult élesben is. A közönséget érdekelte a téma, tetszett nekik, amit mondtam, ami nekem nagyon nagy öröm. Sokan odajöttek gratulálni, ami nagyon pozitív visszajelzés, elismerés, megerősítés. Úgy éreztem, elégedettek velem. Részleteket nem mesélek, mert az dicsekvés, a részleteket megismeri a családom, meg akit érdekel :) (Részben akkor is dicsekvés mondjuk, de legalább nem nyilvános.) Ebéd után aztán még ennél is jobb programpont jött: öt író beszélgetése Csillával, a levezető elnökkel és egymással. Borzasztó érdekes volt hallgatni őket, nagyon jók voltak a kérdések és a vélemények is. Elhallgattam volna még egy darabig, lehetne ilyen gyakrabban. Ezektől az élményektől hatalmas energiatöltet lett a csütörtöki nap. És még csak utána jött a borkóstoló meg a vacsora, ahol előtérbe került a kötetlen beszélgetés. Olyan emberekkel beszélgethettem, akik gyerekkorom meséit és mesekönyveit alkották, akik ismerték a huszadik századi magyar irodalom nagyjait, akik a gyermekirodalom szakértői, esetleg alkotói. Annyira jó volt, de annyira, hogy nincsenek is rá szavak. Ráadásul mindenki nyitott volt, közlékeny, jókedvű, barátságos. Igyekeztem felvenni a ritmust, de azért továbbra is "hendikep" a zárkózottságom. (Kinőhetném már.) A szobatársammal aztán viszonylag korán aludni tértünk, de végül elég késői alvás lett belőle, mert még a szobában is beszélgettünk a gyermekirodalomról vagy másfél órát.
Ma délelőtt csak kevés programponton tudtam maradni, és ezt nagyon sajnálom, de tényleg úgy éreztem, hogy szükségem van a délután legalább egy részére, hogy a fordítással ne csússzak le a határidőről a célegyenesben. Így részben bánom, hogy eljöttem, de közben tudom, hogy ezzel jót is tettem magamnak. Mindenesetre délelőtt két könyvbemutatót is láttam-hallottam, ami megint csak felvillanyozott, és persze növelte kettővel az amúgy sem rövid kívánság- és várólistámat.
Aztán hazadöcögtem az országnéző szekszárdi busszal (van még ezen kívül a gyors, de az estére hozott volna haza), ha már ott voltam, elolvastam a Dikics inast, amiről talán tarthatok majd előadást tavasszal Horvátországban (meglátjuk, de nagyon jó lenne), aztán itthon kicsit ráncba szedtem a fordítást, így legalább tényleg nem értelmetlenül jöttem el korábban.
Nagyon jó élmény volt, tényleg az a legjobb kifejezés, hogy feltöltődtem. Nagyon örülök, hogy ott lehettem, és remélem, jövőre is lesz ilyen.
Mivel csütörtökön 9-kor kezdődött a program, a reggel 7-es busszal mentünk le hatan is, ami nekem negyed 6-os kelést jelentett. Brutális volt, abszolút nem vagyok ehhez hozzászokva. Már lefekvéskor látszott, hogy korai lesz az a kelés, amikor rátapostam a kutyára, majd rá is estem, miközben az ágy felé igyekeztem. A kutya türelmes jószág, meg sem nyikkant, csendben tűrte a sorsát. Bő öt órával később a reggelimmel (kukoricapehely sok tejjel) igyekeztem a szobába, amikor is láttam, hogy a kutya megint az útban fekszik, mondtam is magamban, hogy most kikerülöm, majd nagy elánnal átgyalogoltam rajta. Egy hangos loccs meg egy nyüssz jelezte, hogy mi történt, és azt hiszem, ezek után nem baj, hogy másfél napot külön töltöttünk, lesújtó véleménye lehetett rólam szegénynek.
További kalandok nélkül sikerült eljutni a Népligetbe, ahol sikerült megtalálni az utastársaimat, jó buszra szállni, majd épségben megérkezni Szekszárdra. Kár, hogy a városból keveset láttam, nagyon szépnek tűnt. De járok még arra, mert ha megnyílik a Lázár Ervin-emlékház, azt nekem látnom kell, és az ott lesz nem messze, "Rácpácegresen".
Mivel korán érkeztünk, volt még idő bejelentkezni a szállásunkra, átöltözni konferenciához illő öltözékbe, hogy azért mégse Circus feliratú, műlovarnőt ábrázoló Jeans Club-pólóban jelenjek meg (de azért kosztümszoknyában utazni nagyon rossz lett volna), és aztán odaérni a Bormúzeumba, ami a konferencia helyszínéül szolgált. A szobatársammal egy Ikrek szobában laktunk. A két Kos, egymás utáni napon lévő szülinappal :) Itt szeretném megjegyezni, hogy a szálloda nagyon szép és színvonalas, a reggeli elég komoly választékot és alapanyagokat jelent, a takarítók és a recepciósok kedvesek, és úgy egyáltalán, nagyon jó az egész. Akár a konferencia szervezése és a felkínált egyéb programok. Volt például borbemutató, ahol minden bort megkóstoltam. Ez rám abszolút nem jellemző, soha nem iszom alkoholt, csak szilveszterkor egy fél pohár pezsgőt, de azért egy ilyen programon csak furcsa lett volna tartani magam ehhez, ráadásul rengeteg és nagyon finom pogácsával támogatták meg a dolgot, így nem kellett attól félnem, hogy fejre állok. (És nem is álltam. Még csak virágos-vihorászós jókedvem se lett tőle, mint legutóbb, amikor egy tokaji borospincében is úgy gondoltam, hogy csak kéne kóstolni. Ott mondjuk nem volt pogácsa, ez lehet a kulcs.) A rendezvény házigazdái nagyon profik és nagyon figyelmesek voltak, nehéz lenne egy dolgot kiemelni a kedvességek-figyelmességek sorából, de azért azt megemlíteném, hogy nagyon jólesett, hogy egész nap rendelkezésre állt egy csomó hűtött, fél literes ásványvíz, mentes is, enyhe is, szénsavas is. Nagyon jól jött a negyven fokban.
A konferencián nagyon érdekes témák kerültek elő, sok mindenről esett szó, és nagyon jó volt hallgatni a kibontakozó beszélgetést. Hozzá ugyan nem nagyon szóltam, mert mire én is központi szereplővé váltam, addigra tizensok órája voltam ébren, és egyszerűen lassan forogtak már a kerekek. Pedig utólag sok gondolatom támadt, de sebaj, ez már így marad. Délelőtt viszont még tartott a lendület, mert akkor még nem voltam ébren olyan sokat, és izgalmasak voltak a témák (egy készülő könyv bemutatása, tabuk és trendek a magyar gyermekirodalomban, Janne Teller Semmi című regénye, a bestseller). Én voltam az utolsó előadó, mert nekem volt ppt-m is, és tartott tőle a levezető elnök, hogy valami bonyodalom adódhat a technika körül, ami jobb, ha a végén történik. Adódott is. Nem volt persze komoly a dolog, gyorsan elhárult az akadály, de azért tényleg jobban jött ki így, hogy ez már a végén játszódott le. (Semmi komoly: az egész délelőttös készenlétben kicsit megfáradt a projektor, és a maga részéről aludni tért, aztán fel sem akart ébredni. De felébresztették, kegyetlenek voltak.)
Az előadásom jól sikerült. Egészen szerdáig azt hittem, olvasni fogok, mert képtelen vagyok hosszabb szöveget kívülről megtanulni. (Ez valami tragikus egyébként, lehet, hogy megint verseket kéne magolnom. Pedig régen olyan jó voltam memoriterben.) Az időmérést halogattam, ameddig lehetett, nem akartam megtudni, hogy esetleg sokkal hosszabb a mondandóm, mint amennyi lehet. Persze erre kevés esély volt, láttam, a nyár eleji konferencián mennyi szöveg volt tizenöt perc, és most is annyit írtam. Mérés után viszont kiderült, hogy ez bizony tizenhat és fél perc. Húzni nem akartam belőle, ezért a következő jutott eszembe: ez az én szövegem, én találtam ki, én írtam le. Ha bemagolni nem is tudom, a ppt-m lehet a vázlatom, ami eszembe idézi a mondanivalómat, és ha a szövegemet még egy párszor elolvasom szereplés előtt, akkor jó eséllyel nem hagyok ki semmi nagyon fontosat. Ezt így kipróbáltam, rögtön tizennégy perc lett az eredményem. Valahogy így alakult élesben is. A közönséget érdekelte a téma, tetszett nekik, amit mondtam, ami nekem nagyon nagy öröm. Sokan odajöttek gratulálni, ami nagyon pozitív visszajelzés, elismerés, megerősítés. Úgy éreztem, elégedettek velem. Részleteket nem mesélek, mert az dicsekvés, a részleteket megismeri a családom, meg akit érdekel :) (Részben akkor is dicsekvés mondjuk, de legalább nem nyilvános.) Ebéd után aztán még ennél is jobb programpont jött: öt író beszélgetése Csillával, a levezető elnökkel és egymással. Borzasztó érdekes volt hallgatni őket, nagyon jók voltak a kérdések és a vélemények is. Elhallgattam volna még egy darabig, lehetne ilyen gyakrabban. Ezektől az élményektől hatalmas energiatöltet lett a csütörtöki nap. És még csak utána jött a borkóstoló meg a vacsora, ahol előtérbe került a kötetlen beszélgetés. Olyan emberekkel beszélgethettem, akik gyerekkorom meséit és mesekönyveit alkották, akik ismerték a huszadik századi magyar irodalom nagyjait, akik a gyermekirodalom szakértői, esetleg alkotói. Annyira jó volt, de annyira, hogy nincsenek is rá szavak. Ráadásul mindenki nyitott volt, közlékeny, jókedvű, barátságos. Igyekeztem felvenni a ritmust, de azért továbbra is "hendikep" a zárkózottságom. (Kinőhetném már.) A szobatársammal aztán viszonylag korán aludni tértünk, de végül elég késői alvás lett belőle, mert még a szobában is beszélgettünk a gyermekirodalomról vagy másfél órát.
Ma délelőtt csak kevés programponton tudtam maradni, és ezt nagyon sajnálom, de tényleg úgy éreztem, hogy szükségem van a délután legalább egy részére, hogy a fordítással ne csússzak le a határidőről a célegyenesben. Így részben bánom, hogy eljöttem, de közben tudom, hogy ezzel jót is tettem magamnak. Mindenesetre délelőtt két könyvbemutatót is láttam-hallottam, ami megint csak felvillanyozott, és persze növelte kettővel az amúgy sem rövid kívánság- és várólistámat.
Aztán hazadöcögtem az országnéző szekszárdi busszal (van még ezen kívül a gyors, de az estére hozott volna haza), ha már ott voltam, elolvastam a Dikics inast, amiről talán tarthatok majd előadást tavasszal Horvátországban (meglátjuk, de nagyon jó lenne), aztán itthon kicsit ráncba szedtem a fordítást, így legalább tényleg nem értelmetlenül jöttem el korábban.
Nagyon jó élmény volt, tényleg az a legjobb kifejezés, hogy feltöltődtem. Nagyon örülök, hogy ott lehettem, és remélem, jövőre is lesz ilyen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése