Hosszú hétvége

Miután végére értem a fordítás második és harmadik etapjának is, tehát gyakorlatilag készen van a könyv, viszonylag laza hosszú hétvégém volt. Jó, azért még a mindenféle változtatásokat, amik egyelőre a kinyomtatott változatban léteznek csak, be kell vinni a gépbe, de az reményeim szerint nem lesz 2-3 óránál több. Meg utána még egyszer elolvasom az egészet, az mondjuk 3 nap szerintem, aztán még anyu is elolvassa az egészet, és akkor lesz 100%-ig készen, de mondjuk, hogy most 95%-nál járok, és ennek nagyon örülök.

Pénteken anyuval felmentünk a Várba. Kicsit csalódás volt, hiába szeretem nagyon a Mesterségek Ünnepét: minden évben ugyanazokat a dolgokat lehet látni, viszont a belépő egyre drágább. Mindegy, családi hagyomány, hogy felmegyünk, eddigi életemben egyetlen évben sem maradt ki, idén már 26. alkalommal voltam fent, első évben még kenguruban vitt anyu. Gyerekkoromban, amikor még évente volt valami újdonság is, előfordult, hogy kétszer mentünk, és anyu sokszor lesett el technikákat, így lett például nemezmackóm a Várban látott 5000 Ft-os át töredékéért. (Az 5000 Ft kb. 10-12 évvel ezelőtti adat, eléggé döbbenetes volt, azért emlékszem rá.) Szóval idén is végigjártuk, megnéztünk mindent, ebédeltünk igen drágán, de legalább finomat. Én idén nem vettem szuvenírt, pedig mindig szoktam, de idén csak egy dolog volt, ami nagyon tetszett, és azt drágának találtam. Régen nagyon szerettem a Rayman című játékot, nagyon sokat játszottam vele. Az egyik standon egy csigás nyakláncot láttunk, amin a csiga és az alatta lógó kis izék pont úgy néztek ki, mint egy Rayman:

Sajnos a medál méretéhez képest soknak tűnt nekem a 3200 Ft, úgyhogy otthagytam. Ki tudja, talán jövőre rábeszélem magam. Helyette most ehető szuvenírt szereztem, amit már a helyszínen el is fogyasztottunk anyuval: kézműves, kókuszos puszedlit. Nyami. Egyébként meg szeretem ezt a programot, idén is szerettem. Csak tényleg kár, hogy nem tud megújulni.

Szombaton rossz voltam: végre kialudtam magam a nyaralás óta először. Fél 2-kor másztam ki az ágyból, akkor is csak azért, mert már szégyelltem magam. Igaz, előtte fél 10-kor már felébredtem egyszer, és olvastam másfél órát, no de. Utána nem tudom, mit csináltam, de az biztos, hogy este kimentünk Tomival anyuékhoz, és megértekeztük a fordítást.

Vasárnap kimentünk Tomival a Palatinusra. Idén még nem voltam kiépített strandon, és nekem nincs jár strand nélkül, viszont nincs strand hullámmedence nélkül. Kb. négy órát voltunk kint, ez alatt háromszor hullámoztam, meglátogattunk egy további medencét, valamint ebédeltünk (hekket, sült krumplit, kovászos uborkát, limonádét). Utána meglátogattuk Nagyit, majd itthon összeszedtük magunkat, és elmentünk kirándulni.

Minden évben aug. 19-ről 20-ra virradó éjszaka van a "Kisvasút nyomában" elnevezésű éjszakai túra, ami 21,7 km, 7 óra a szintideje, és 7-től 9-ig lehet rajtolni. Mi 7-kor szerettünk volna, odaértünk negyed 8-ra, majd kb. fél órát álltunk sorba a nevezéshez, annyira sokan voltak. Hűvösvölgyből vezetett az út Széchenyi-hegyre, összesen 890 m szinttel. 

Mi idén négyen indultunk, plusz Marci. 8-kor sikerült rajtolni. Nem akarok nagyon sokat fecsegni, a lényeg, hogy szuper túra volt, nagyon élveztem, és meglepően jól bírtam. Csak valahol 16-17 km körül merültem ki agyban, akkor is főleg azért, mert addigra kétszer eltévedtünk, és az sokat kivett belőlem. Hogy azt már ne is említsem, amikor a piros villogóval felszerelt kutyánk eltűnt Szépjuhászné és az Erzsébet-kilátó között. Az úgy történt, hogy én azon a nagy emelkedőn nem tudtam lassan haladni, mert tudom magamról, hogy akkor pillanatok alatt kifáradok, és esetleg nem is bírom végig a túrát. Én az emelkedőn általában sietősre veszem a tempót. Így tettem most is. Tomi viszont lemaradt, és a barátaival jött, akik viszont emelkedőn lassabban haladnak, mint sík terepen. A kutya meg nem tudta feldolgozni, hogy nem együtt halad a két gazdi, és végül eltévedt kettőnk között valahol. Ez a kilátónál derült ki. Negyed órát ballagtunk visszafelé a völgybe, közben folyamatosan szólongattuk, Tomi fújta a kutyasípot, mire egy kanyarban végre szembe jött velünk ez az okos kutya. Eléggé megijedt, teljesen kikészült, földig lógott a nyelve, és remegett mind a négy lába. Innentől kezdve mi együtt maradtunk végig, Marci meg nem tévesztett minket szem elől. Ezzel a kalanddal viszont elég sok időt vesztettünk, így csak 7 és fél óra alatt értünk célba. Kaptunk virslit, leültünk a földre megenni, onnan én nem bírtam felállni, csak kb. öt perc erőlködés után, ami azért elég vicces. Aztán röhögőgörcsöt is kaptam, amikor hirtelen megjelent mellettünk négy lovag meg egy királylány, és hozzáláttak a virslievéshez. De komolyan! Jelmezben nyomták végig a túrát, a királylány szoknyában (!), a lovagok méteres fakarddal. Nem semmi. A fél 4-es érkezésünk után 3/4 5-kor indult lefelé a kisvonat, és már pirkadt, amikor elértük a panorámakanyart, ahol lassított is. Ez szuper ötlet volt, jó volt nézni a hajnali várost. 6-ra értünk haza, 6 óra 3-kor én már aludtam.

Délután 1-kor kezdődött a hétfő számunkra, és tartalmazott egy jó kis ország tortája kóstolást Tomi anyukájával. Ez az idei olyan finom, hogy elfelejtem a szilvás gombócos fiaskót (olyan száraz volt az Ízek Utcáján, hogy az emberek jó része nem bírta megenni), és végigkóstolom az eddigieket. Mák és alma, érdekes párosítás, de érdemes megkóstolni :)

Ilyen eseménydús hétvégénk volt. Már látszik, hogy az előttünk álló is kevés pihenést tartogat, sőt a nyári szünet utolsó hete is. Nem tudom, ez miért alakul így mindig. Pedig olyan jó lenne egyet szusszanni. Horvátországban mintha évekkel ezelőtt lettem volna, olyan messze szállt a nyaralás. Mindegy, azért nem akarom depizéssel zárni a posztot, lényeg, hogy az élet akkor szép, ha zajlik.