Miért csinálom ezt magammal?
Ez a kérdés merült ma fel bennem.
Van egy cég, ahol két csoportom is volt már másfél éve, amikor is idén nem a mi sulink nyert a pályázaton, és így nem tanítom már egyiket sem. A sulitól kaptam kb. ezer másik órát a kiesettek helyett, plusz van még önként vállalt terhem is nem kevés, meg még rohangáljak a Széchenyibe, meg még majd talán egyszer fordíthatok is megint. Na és akkor tegnap felhívott az egyik csoportomból egy tanítványom, hogy nagyon rossz az új tanár, és menjek vissza. Én meg nem azt mondtam, hogy sajnos nem tudok, fullon vagyok csoporttal, hanem azt, hogy jó, átgondolom, ma beszélünk. Máson sem kattogott az agyam azóta, de mielőtt döntésre jutottam volna, visszahívott a lány, hogy beszélt az új iskola valami képviselőjével, aki azt mondta, persze, menjek, lehetőleg jövő héttől. Meg kicsit leizélt a lány, hogy már előbb is jelentkezhettem volna, amin én meg kicsit bepöccentem, mert basszus már, ne már még én érezzem rosszul magam, hogy nem kapartam utánuk, mikor a nyakamba szakadt ez a rengeteg meló, ráadásul pont azokat a csoportokat és önként vállalt terheket szeretem legjobban, amik az ő időpontjukban vannak. De azt mondtam, jó, este megírom, hova tudom őket bepréselni. És basszus, megírtam. Bírtam találni még kétszer másfél órát a hetemben, amikor ugyan általában rohanok, mint a fejetlen csirke, vagy éppen katatón állapotban ülök itthon, és nézek ki a fejemből, és ettől nagyon boldog vagyok, de azért megírtam. És akármibe lefogadom, hogy még el is fogadják, pedig mindkét időpont kint van abból a sávból, amikor ők angolra járhatnak.
Komolyan nem tudom, ez miért jó nekem. Őket is nagyon szeretem egyébként, tök jó volt járni hozzájuk, nagyon jó hangulatú, lelkes kis csapat, de hogy én miért nem tudok nemet mondani, arra nem találok választ.
A végén pedig megjegyezném, bár nem tartozik a tárgyhoz, hogy A Gyűrűk Urának harmadik részére azt a jelzőt tudnám aggatni, amit egyik kedvenc kisdiákom percenként használ valamire: awesome. Igaz, még mindig nem tiszta, hogy ki kicsoda, de akkor is.
Van egy cég, ahol két csoportom is volt már másfél éve, amikor is idén nem a mi sulink nyert a pályázaton, és így nem tanítom már egyiket sem. A sulitól kaptam kb. ezer másik órát a kiesettek helyett, plusz van még önként vállalt terhem is nem kevés, meg még rohangáljak a Széchenyibe, meg még majd talán egyszer fordíthatok is megint. Na és akkor tegnap felhívott az egyik csoportomból egy tanítványom, hogy nagyon rossz az új tanár, és menjek vissza. Én meg nem azt mondtam, hogy sajnos nem tudok, fullon vagyok csoporttal, hanem azt, hogy jó, átgondolom, ma beszélünk. Máson sem kattogott az agyam azóta, de mielőtt döntésre jutottam volna, visszahívott a lány, hogy beszélt az új iskola valami képviselőjével, aki azt mondta, persze, menjek, lehetőleg jövő héttől. Meg kicsit leizélt a lány, hogy már előbb is jelentkezhettem volna, amin én meg kicsit bepöccentem, mert basszus már, ne már még én érezzem rosszul magam, hogy nem kapartam utánuk, mikor a nyakamba szakadt ez a rengeteg meló, ráadásul pont azokat a csoportokat és önként vállalt terheket szeretem legjobban, amik az ő időpontjukban vannak. De azt mondtam, jó, este megírom, hova tudom őket bepréselni. És basszus, megírtam. Bírtam találni még kétszer másfél órát a hetemben, amikor ugyan általában rohanok, mint a fejetlen csirke, vagy éppen katatón állapotban ülök itthon, és nézek ki a fejemből, és ettől nagyon boldog vagyok, de azért megírtam. És akármibe lefogadom, hogy még el is fogadják, pedig mindkét időpont kint van abból a sávból, amikor ők angolra járhatnak.
Komolyan nem tudom, ez miért jó nekem. Őket is nagyon szeretem egyébként, tök jó volt járni hozzájuk, nagyon jó hangulatú, lelkes kis csapat, de hogy én miért nem tudok nemet mondani, arra nem találok választ.
A végén pedig megjegyezném, bár nem tartozik a tárgyhoz, hogy A Gyűrűk Urának harmadik részére azt a jelzőt tudnám aggatni, amit egyik kedvenc kisdiákom percenként használ valamire: awesome. Igaz, még mindig nem tiszta, hogy ki kicsoda, de akkor is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése