Az eleje
A végét már ismeritek.
1995. december 25-én volt nálunk először (és egyben utoljára) családi karácsony. (Családi karácsony alatt azt értjük, amikor Nagyi és a testvérei, valamint az ő gyerekeik és unokáik együtt töltenek egy napot karácsony örömére.) Már akkor kint laktunk Erzsébeten. Amikor az utolsó vendéget kísértük ki, aki történetesen Nagyi idősebb húga volt, búcsúzás közben egyszer csak megjelent egy virgonc, fekete-fehér kiskutya, körbeugrálta a vendégeket, majd bepattant az autójukba. Erre ők kiabálni kezdtek vele, és kizavarták a kocsiból. A kiskutya gyorsan túltette magát ezen, odaszaladt hozzánk, ránk nézett, majd nagy csóválás közepette berohant a kertbe. Mire mi utolértük, addigra a szomszéd, aki macskákat tartott (volt, hogy egyszerre harminckettőt, az egész kertben bárhová nézhettünk, csak macskát láttunk), már seprűvel kergette, és kiabált vele, hogy takarodjon. Anyu leállította, mire a szomszéd megrökönyödve azt kérdezte: "Csak nem akarod felvinni?" Erre anyu mondta, hogy de bizony éppen ezt fogja tenni, sőt enni is ad neki, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Mert én akkor már évek óta kutya után sírtam, és úgy gondolták apuval, hogy ha már így alakult a dolog, ez jó kis karácsonyi ajándék lenne nekem. Úgyhogy felhozták, megetették, majd kiparancsolták az előszobába, mondván, kutya be nem teszi a lábát a szobákba. Nem csoda, mindenütt szőnyegek voltak - akkor még. Én annyira örültem, hogy nem tudom, azóta minek örültem olyan nagyon. Rögtön javasoltam, hogy tartsuk meg, de anyuék azt mondták, keresni fogjuk a gazdáját, és ha megkerül, a kutyának mennie kell. Én onnantól fogva azért szurkoltam nagyon erősen, ne legyen meg a gazda. Lehet, hogy imádkozni is megpróbáltam, ezt 8 évesen sokszor csináltam, ha valamit nagyon-nagyon akartam (mondjuk görkoris bébit, hehe). Addig is adhattam neki nevet, én meg hosszas töprengés és mérlegelés után a Fifi név mellett kötöttem ki. Hogy ez honnan jött, ne kérdezzétek, bár akkor még meg tudtam volna mondani, teljesen logikus volt, hogy így kell őt hívni. Karácsony és szilveszter elmúlt, utána nekiláttunk a gazdi felkutatásának. Pontosabban anyuék láttak neki. Gyártottak helyes kis hirdetéseket, hogy találtunk egy kutyát, ilyen és ilyen, aki ráismer, telefonáljon ide és ide. Én is kaptam egy óriási stócot ilyenből, mondván, én úgyis sétálok tíz percet a suliig, minden oszlopra ragasszak fel egyet, akkor biztosabb a siker. Kaptam hozzá celluxot meg ollót is. Én el is indultam az iskolába, egész úton vívódtam, hogy most csináljam vagy ne, és végül arra jutottam, hogy nem csinálom, mert annyira akartam, hogy maradjon a kutya. A papírköteget az iskola előtt lévő buszmegálló szemetesébe dobtam, az ollót és a celluxot meg este visszaadtam anyunak.
Aztán az jött, hogy valamikor január-február táján megbetegedtem, influenzás lettem, ezért nem jártam iskolába. Egyik délután anyu betette nekem A dzsungel könyve rajzfilmet a videóba, Fifit levitte az udvarra, hogy ott adjon neki zsíros csontot (a konyhában nem lehetett, mert koszt csinált, arra meg még nem jöttünk rá, hogy az erkély jó megoldás lenne), aztán ott ragadt mellettem mesét nézni. A vége felé egyszer csak felugrott, hogy jaj, a kutya. Lerohant, egy ideig lent volt, aztán mikor megjött, azt mondta, ne ijedjek meg, ne kezdjek el sírni: nincs meg a kutya. Erre szerintem én is lementem az udvarra, sőt az utcára is ki akartam menni, de anyu dühösen rám szólt, hogy ha a kutya ilyen hálátlan, menjen csak, és ne merjek miatta sírni. (A kutya akkor még olyan filigrán volt, hogy simán kifért a kerítésen. Aztán megasszonyosodott az alakja :) ) Én azért nagyon-nagyon sírtam, az ágyon fekve, zokogva mondogattam, hogy Fifi, gyere vissza, légy szíves. Nem jött. A tálkái bekerültek a fürdőszobába, a bojler alatti falmélyedésbe, és túltettük magunkat a történteken.
Aztán jött a nyár. Ibolya néni vadvízi evezésre ment, és anyura bízta Rékát meg Orsit. Egyik nap az volt a program, hogy elmegyünk az állatkertbe. Anyu a konyhában gyártotta a szendvicseket, mi addig lent játszottunk, talán még valami medence is volt a kertben abban az évben, amiből lehetett egymást pocsolni, ilyesmi. Egyszer csak hatalmas sikítozás kezdődött, anyu frászt kapva rohant le, azt hitte, valamelyikünk belefulladt a medencébe, vagy valami hasonló szörnyűség történt, pedig nem. Miközben játszottunk, hirtelen megjelent egy kutya a kerítés túloldalán, csóválta a farkát: Fifi volt. Az volt az arcára írva: "Sziasztok, hazajöttem! Engedjetek be!" Na, ez okozta a sikítozást. Anyu azt mondta, most szépen elmegyünk az állatkertbe, ahogy terveztük, és ha még mindig itt lesz a kutya, amikor hazaérünk, akkor bejöhet. Én biztos voltam benne, hogy nem lesz ott, de nem tudtam megindokolni, miért ne menjünk el. (Az volt a szokás, hogy [szinte] mindent lehet, ha meg tudod indokolni, miért szeretnéd. És itt az nem volt indok, hogy meg akarom tartani a kutyát.) De Réka megmentett. Anyukájától örökölt praktikus szemlélettel érvelt: teljesen megéri, ha nem megyünk el. Ugyanis akkor nem kell belépőt venni, az pedig nagyon drága, úgyhogy nagyot spórolnánk, ráadásul főzni sem kell, mert vannak szendvicseink, úgyhogy gázt sem használnánk, az is spórolás. Anyu ezen nagyon mosolygott, de hagyta magát meggyőzni: beengedte a kutyát. Azt azért már az elején tisztázta vele, hogy ha még egyszer lelécel, többet nem jöhet vissza. Erre én mondtam, hogy akkor megyek vele, mire mondta, jó, majd megköti a batyumat. (Biztos ebből a történetből következett, hogy én a kutya majdnem egész életében attól féltem, el fog veszni egyszer. És volt is példa rá, mikor majdnem: egyszer apu jött le utánunk a Velencei-tóra nyaralni, felszerelte a kocsira a bicikliszállítót, és ott volt vele a kutya is a kocsinál, az utcán. Nem figyelt oda rá, és mikor végzett, azt látta, hogy a kutya nincs sehol, se a kertben, se az utcán, sehol. Elindult megkeresni, mert mint mondta, sejtette, hogy hatalmas cirkuszt kapok, ha megtudom, hogy eltűnt a kutya, és meg is találta valami három utcára otthonról, amint vígan szaglászott. Azt mondta, amikor rákiabált, a kutya körülnézett, és látszott a fején, hogy nem érti, hogy került oda. Na, hát szóval ő sem figyelt, vigyázni kellett rá.)
Ekkor megint hirdetés következett, mert mint mondták anyuék, nem lehet csak úgy megtartani valaki kutyáját, és lehet, hogy egyébként a régi gazdájánál volt idáig, csak megint lelépett. És meglett a gazda. Hát én nagyon megijedtem, mikor telefonált. Elmondta, szerinte hogy néz ki a kutya, meg azt is, hogy ugyan az övé, de ha nálunk gyerek van, akkor szívesen lemond róla. Azt azért még elárulta, hogy Lizának hívják, és mindig is kertben tartotta. Hát így lett belőle Liza, aki onnantól kezdve lakásban lakott, és elég hamar beszivárgott az összes helyiségbe, úgyhogy vagy tíz évig nem volt nálunk egy szőnyeg sem, azóta is csak egy található az egész lakásban. Réka sokáig állította, hogy ez nem is Fifi, mert más a mintázata, de én bebizonyítottam, hogy igenis Fifi: hallgatott a nevére. Még hosszú évekig előnyargalt az udvaron a bokorból, akár Lizának szólítottam, akár Fifinek. Aztán a Fifi lekopott róla, és akkor már csak a mi Lizánk volt, ezer becenévvel (amit mind meg tudott jegyezni. Na jó, az okosok szerint csak a hanglejtésből tudta, mikor szólok neki).
Többet nem szökött meg, mert vigyáztunk rá, bár egyszer, amikor boltba mentem, és őt lent hagytam az udvaron, utánam jött, mert még mindig filigrán volt, és kifért a kerítésen. Mondjuk az sem szökési kísérlet azért, hiszen engem követett, még a boltba is bejött utánam, féltem is rendesen, amikor kikergette a boltos, hogy megijed és lelép, de nem tette, megvárt. Hűséges kiskutya volt. Meg fénykorában nagyon rossz is. Majd lehet, hogy mesélek még.
1995. december 25-én volt nálunk először (és egyben utoljára) családi karácsony. (Családi karácsony alatt azt értjük, amikor Nagyi és a testvérei, valamint az ő gyerekeik és unokáik együtt töltenek egy napot karácsony örömére.) Már akkor kint laktunk Erzsébeten. Amikor az utolsó vendéget kísértük ki, aki történetesen Nagyi idősebb húga volt, búcsúzás közben egyszer csak megjelent egy virgonc, fekete-fehér kiskutya, körbeugrálta a vendégeket, majd bepattant az autójukba. Erre ők kiabálni kezdtek vele, és kizavarták a kocsiból. A kiskutya gyorsan túltette magát ezen, odaszaladt hozzánk, ránk nézett, majd nagy csóválás közepette berohant a kertbe. Mire mi utolértük, addigra a szomszéd, aki macskákat tartott (volt, hogy egyszerre harminckettőt, az egész kertben bárhová nézhettünk, csak macskát láttunk), már seprűvel kergette, és kiabált vele, hogy takarodjon. Anyu leállította, mire a szomszéd megrökönyödve azt kérdezte: "Csak nem akarod felvinni?" Erre anyu mondta, hogy de bizony éppen ezt fogja tenni, sőt enni is ad neki, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Mert én akkor már évek óta kutya után sírtam, és úgy gondolták apuval, hogy ha már így alakult a dolog, ez jó kis karácsonyi ajándék lenne nekem. Úgyhogy felhozták, megetették, majd kiparancsolták az előszobába, mondván, kutya be nem teszi a lábát a szobákba. Nem csoda, mindenütt szőnyegek voltak - akkor még. Én annyira örültem, hogy nem tudom, azóta minek örültem olyan nagyon. Rögtön javasoltam, hogy tartsuk meg, de anyuék azt mondták, keresni fogjuk a gazdáját, és ha megkerül, a kutyának mennie kell. Én onnantól fogva azért szurkoltam nagyon erősen, ne legyen meg a gazda. Lehet, hogy imádkozni is megpróbáltam, ezt 8 évesen sokszor csináltam, ha valamit nagyon-nagyon akartam (mondjuk görkoris bébit, hehe). Addig is adhattam neki nevet, én meg hosszas töprengés és mérlegelés után a Fifi név mellett kötöttem ki. Hogy ez honnan jött, ne kérdezzétek, bár akkor még meg tudtam volna mondani, teljesen logikus volt, hogy így kell őt hívni. Karácsony és szilveszter elmúlt, utána nekiláttunk a gazdi felkutatásának. Pontosabban anyuék láttak neki. Gyártottak helyes kis hirdetéseket, hogy találtunk egy kutyát, ilyen és ilyen, aki ráismer, telefonáljon ide és ide. Én is kaptam egy óriási stócot ilyenből, mondván, én úgyis sétálok tíz percet a suliig, minden oszlopra ragasszak fel egyet, akkor biztosabb a siker. Kaptam hozzá celluxot meg ollót is. Én el is indultam az iskolába, egész úton vívódtam, hogy most csináljam vagy ne, és végül arra jutottam, hogy nem csinálom, mert annyira akartam, hogy maradjon a kutya. A papírköteget az iskola előtt lévő buszmegálló szemetesébe dobtam, az ollót és a celluxot meg este visszaadtam anyunak.
Aztán az jött, hogy valamikor január-február táján megbetegedtem, influenzás lettem, ezért nem jártam iskolába. Egyik délután anyu betette nekem A dzsungel könyve rajzfilmet a videóba, Fifit levitte az udvarra, hogy ott adjon neki zsíros csontot (a konyhában nem lehetett, mert koszt csinált, arra meg még nem jöttünk rá, hogy az erkély jó megoldás lenne), aztán ott ragadt mellettem mesét nézni. A vége felé egyszer csak felugrott, hogy jaj, a kutya. Lerohant, egy ideig lent volt, aztán mikor megjött, azt mondta, ne ijedjek meg, ne kezdjek el sírni: nincs meg a kutya. Erre szerintem én is lementem az udvarra, sőt az utcára is ki akartam menni, de anyu dühösen rám szólt, hogy ha a kutya ilyen hálátlan, menjen csak, és ne merjek miatta sírni. (A kutya akkor még olyan filigrán volt, hogy simán kifért a kerítésen. Aztán megasszonyosodott az alakja :) ) Én azért nagyon-nagyon sírtam, az ágyon fekve, zokogva mondogattam, hogy Fifi, gyere vissza, légy szíves. Nem jött. A tálkái bekerültek a fürdőszobába, a bojler alatti falmélyedésbe, és túltettük magunkat a történteken.
Aztán jött a nyár. Ibolya néni vadvízi evezésre ment, és anyura bízta Rékát meg Orsit. Egyik nap az volt a program, hogy elmegyünk az állatkertbe. Anyu a konyhában gyártotta a szendvicseket, mi addig lent játszottunk, talán még valami medence is volt a kertben abban az évben, amiből lehetett egymást pocsolni, ilyesmi. Egyszer csak hatalmas sikítozás kezdődött, anyu frászt kapva rohant le, azt hitte, valamelyikünk belefulladt a medencébe, vagy valami hasonló szörnyűség történt, pedig nem. Miközben játszottunk, hirtelen megjelent egy kutya a kerítés túloldalán, csóválta a farkát: Fifi volt. Az volt az arcára írva: "Sziasztok, hazajöttem! Engedjetek be!" Na, ez okozta a sikítozást. Anyu azt mondta, most szépen elmegyünk az állatkertbe, ahogy terveztük, és ha még mindig itt lesz a kutya, amikor hazaérünk, akkor bejöhet. Én biztos voltam benne, hogy nem lesz ott, de nem tudtam megindokolni, miért ne menjünk el. (Az volt a szokás, hogy [szinte] mindent lehet, ha meg tudod indokolni, miért szeretnéd. És itt az nem volt indok, hogy meg akarom tartani a kutyát.) De Réka megmentett. Anyukájától örökölt praktikus szemlélettel érvelt: teljesen megéri, ha nem megyünk el. Ugyanis akkor nem kell belépőt venni, az pedig nagyon drága, úgyhogy nagyot spórolnánk, ráadásul főzni sem kell, mert vannak szendvicseink, úgyhogy gázt sem használnánk, az is spórolás. Anyu ezen nagyon mosolygott, de hagyta magát meggyőzni: beengedte a kutyát. Azt azért már az elején tisztázta vele, hogy ha még egyszer lelécel, többet nem jöhet vissza. Erre én mondtam, hogy akkor megyek vele, mire mondta, jó, majd megköti a batyumat. (Biztos ebből a történetből következett, hogy én a kutya majdnem egész életében attól féltem, el fog veszni egyszer. És volt is példa rá, mikor majdnem: egyszer apu jött le utánunk a Velencei-tóra nyaralni, felszerelte a kocsira a bicikliszállítót, és ott volt vele a kutya is a kocsinál, az utcán. Nem figyelt oda rá, és mikor végzett, azt látta, hogy a kutya nincs sehol, se a kertben, se az utcán, sehol. Elindult megkeresni, mert mint mondta, sejtette, hogy hatalmas cirkuszt kapok, ha megtudom, hogy eltűnt a kutya, és meg is találta valami három utcára otthonról, amint vígan szaglászott. Azt mondta, amikor rákiabált, a kutya körülnézett, és látszott a fején, hogy nem érti, hogy került oda. Na, hát szóval ő sem figyelt, vigyázni kellett rá.)
Ekkor megint hirdetés következett, mert mint mondták anyuék, nem lehet csak úgy megtartani valaki kutyáját, és lehet, hogy egyébként a régi gazdájánál volt idáig, csak megint lelépett. És meglett a gazda. Hát én nagyon megijedtem, mikor telefonált. Elmondta, szerinte hogy néz ki a kutya, meg azt is, hogy ugyan az övé, de ha nálunk gyerek van, akkor szívesen lemond róla. Azt azért még elárulta, hogy Lizának hívják, és mindig is kertben tartotta. Hát így lett belőle Liza, aki onnantól kezdve lakásban lakott, és elég hamar beszivárgott az összes helyiségbe, úgyhogy vagy tíz évig nem volt nálunk egy szőnyeg sem, azóta is csak egy található az egész lakásban. Réka sokáig állította, hogy ez nem is Fifi, mert más a mintázata, de én bebizonyítottam, hogy igenis Fifi: hallgatott a nevére. Még hosszú évekig előnyargalt az udvaron a bokorból, akár Lizának szólítottam, akár Fifinek. Aztán a Fifi lekopott róla, és akkor már csak a mi Lizánk volt, ezer becenévvel (amit mind meg tudott jegyezni. Na jó, az okosok szerint csak a hanglejtésből tudta, mikor szólok neki).
Többet nem szökött meg, mert vigyáztunk rá, bár egyszer, amikor boltba mentem, és őt lent hagytam az udvaron, utánam jött, mert még mindig filigrán volt, és kifért a kerítésen. Mondjuk az sem szökési kísérlet azért, hiszen engem követett, még a boltba is bejött utánam, féltem is rendesen, amikor kikergette a boltos, hogy megijed és lelép, de nem tette, megvárt. Hűséges kiskutya volt. Meg fénykorában nagyon rossz is. Majd lehet, hogy mesélek még.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése